Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Kovács Sándor Iván: Rimay Velencében avagy egy rímtoposz diadalmenete – és bukása(?)

kifejező erővel, csakugyan kivételes értelmi-művészi következetességgel. A vélt rímkényszer és erőltetett képhalmozás helyett én ezt találom ebben a három gyönyörű sorban. Velence-rímeivel Rimay a látvány fölé, valóban költészetbeemeli, költészetté lényegíti a várost. Ha ki tudta v.olna fejezni elméletileg-poétikailag, amit a Velence-rímek boldog harmóniája sugall, nem juthatott volna más következtetésre, mint A rím védelmében (1603) szót emelő angol kortársa, Samuel Daniel: ,,És ami rímünket illeti (mely a mérték mindeme művének többlettökélye még, olyan boldog harmónia, ami fölülmúl bármely más, az antikvitásban lelhető arányosságot), a rím több keccsel jár, és több gyönyörűséget nyújt, mint bármely puszta ütem."

52 Még inkább segítségül hívható a minősítéshez a magyar rím egyik legavatottabb művelője és tudósa, Kosztolányi Dezső, aki úgy definiálja a rímet, mintha éppen Rimay mesterművéről s annak titkairól szólna: „Csodálatos kábítószer (...) Eltereli a figyelmet a lényegről, hogy végül igazán a lényegre terelje. Érzéki varázslatával álomba bűvöli a hétköznapi értelmet (...) Kialszik a felső öntudat, mely csak felületes tényeket vehet észre"; ,,Egy rím mindig elárulja, hogy az, aki megzengeti, művész-e vagy kontár. Vannak olyan rímek, amelyekben egy egész kedélyvilág, egy egész világszemlélet megmutatkozik. Vannak hősi rímek, édes rímek, keserű rímek, fanyar rímek, vidám rímek s halálosan szomorú rímek is".

53 Rimay Velence-rímeit Kosztolányi terminológiájával talán ,,édes rímek"-nek, mámoros, bódító rímeknek nevezhetnénk. Édes zenéjük századokon át végig is csendült a magyar költészet történetén: bódítő, mámoros örömmel követték s fedezték fel újból és újból — fedezte fel maga Kosztolányi is. Öntudatlanul vagy tudatosan követték (imitálták), felfedezték vagy elorozták (1904-ben ugyanis megjelent a velencés vers a Radvánszky-kiadásban

54

); hatása-varázsa szinte mindmáig dokumentálható. A rímtoposz diadalmenete — és bukása (?) Kívánatos, hogy a szelence—kemence—Velence rímtoposznak akadjon majd olyan invenciózus történésze, mint a szép—kép—ép—lép stb. előfordulásait példás kiválósággal feltáró Imre Mihály. Én — bár több mint két évtizede folyó gyűjtésem jóval gazdagabb — az alábbiakban csak a fontosabbaknak vélt előfordulásokra utalok. Beléptetem a rímszók közé a folytonos bővüléseket, azokat, amelyeket a népi szóláskincs őriz; azokat, amelyek a költészet bővítései; továbbá azokat, amelyeket 1805-től rímszótáraink regisztrálnak. Ez a három réteg nem választható szét teljes történeti és tipológiai biztonsággal, nagyjából azonban megkülönböztethető. A szóláskincs gazdagságának szemléltetésében megint Csefkó Gyula példatárára támaszkodhatunk. Idézeteiből aláhúzom a bővüléseket: ,,A Velence helynév játékos szólásokban más, vele összecsengő szavakkal is együtt szokott járni, pl. > Ence, Bence /Kis Kemence, Velence <

^(...) > Ence, Bence, medence, I Kis Kemence, Velence ^ ". A Velencével szintén rímelő szerencse ugyancsak bekerült a szólásokba: „Velence szerencse —jegyezte fel Dugonics a Példabeszédek-ben és jegyzetben ezt a magyarázatot fűzte hozzá: > Mikor valaki meg se álmodott szerencsére jut, akkor mondjuk ezt. Eredete Velence városának hirtelen felépüléséből. Azon emberek, kiket Attila oda zaklatott, tettek egy városra szert és magokat azzal igen szerencsésnek tartották. < > Világi szerencse, változó Velence <— említi Erdélyi (...) Látnivaló, hogy itt a szólás, nem úgy, mint az előbbiek, a nagy különbség feltűnését célozza, hanem bizonyos hasonlóságét, a világi szerencse oly változó, mint Velence. A szerencsének meg Velencének együtt emlegetése azonban jóval régibb Erdélyi és Dugoniics koránál."

55 (Innen kezdve azok a már idé46