Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)

Szabó Ferenc: Az irodalmi hagyományápolás helyzete és lehetőségei Békés megyében

Szabó Ferenc AZ IRODALMI HAGYOMÁNYÁPOLÁS HELYZETE, LEHETŐSÉGEI BÉKÉS MEGYÉBEN A társadalmi feszültségek, a hamu alatt izzó parázs tradicionális országrészének tar­tott Viharsarok egyik felét jelentő, paraszti jellemvonásait nagyobbrészt ma is őrző Békés megyében jó negyedszázaddal ezelőtt lényegileg lezárult az agrármúltból hozott viharok tombo­lása. A megélhetés, a hatalmi érdekellentétek körül korábban gyakran fellobbant indulatok s a nekik alárendelt megítélések érzékelhető lecsendesülésén nagyon összetett folyamatában nagy­jából ugyanakkor kezdődhetett meg a művelődéssel, s benne az irodalommal kapcsolatosan a direkt aktualitásoktól független értékek tartós és tudatos elismerése, felkarolása. Nem kevés következetlenséggel és ellentmondással ugyan, összességében mégis komoly előrelépés történt abban, hogy a vezető szerepet vivő rétegek és nemzedékek legnagyobb élményét jelentő mozgal­mi hagyományok mellett (vagy azokkal együtt) megbecsülés jusson az irodalom nem közvet­lenül osztályharcos régebbi alkotóinak és műveiknek is. Az újabb, az élő irodalom mérlegelésében, fogadtatásában a megyehatárok közötti képlet — kétségkívüli tartalmi fejlődése, színesedése mellett — eléggé bonyolult volt. Itt amiatt kell róla szólnunk, mert áttételesen kihatott az irodalomtörténet szféráiba tartozó életmüvek és irányzatok lokális értékelésére is a hétköznapok gyakorlatában. Abban a gyakorlatban, amelyet nem az irodalomtörténeti kutatás, hanem a közművelődés „mélyáramai" határoztak meg, s amelyben igen fontos szerepe lehetett a személyes tájékozottságnak éppúgy, mint a személyes és egyoldalú véleménynek. Az utóbbira abból fakadóan kerülhetnek példák, hogy a közelmúlt valóságábrázolását nyújtó irodalmi művek körül a felszín alatt vagy a nyilvánosság előtt viták folytak, viták támadtak, s az ilyen témájú eszmecseréket kényelmesebb volt elkerülni. Az em­lített bonyolultságot hol pozitív, hol negatív irányban érdemleges mozzanatok árnyalták, s mó­dosítják mondhatni mindmáig. A leglényegesebbek az irodalmi műhelyteremtés címszó alá sorol­ható törekvések, amelyek természetüknél fogva velejártak az útkeresés, az egyéniségformálódás ilyen vagy olyan kisiklásaival is. E „kisiklások" esetenként éppen a felelősségérzettel írott, tényfeltáró erőben figyelemre méltó műveket jellemzik, a körülöttük támadt fejcsóválások miatt bizonyos mértékig a harmincas-negyvenes évek szociográfiái is árnyékba kerültek. Az utóbbi években ebben a tekintetben egyértelmű a változás: a vezetés a megye elmaradottságá­nak feltárását és az okok elemzését a településtudomány és a szociológia után az irodalomtól is elfogadja. Az irodalomtörténetre is kisugárzó korábbi szűkebb szemlélet feloldásában — többek között a polgári vagy az egyházi kapcsolódású tradíciók illetve szerzők értékének elfogadtatá­sában — a megyében (de úgy vélem, másutt is történhetett így) érdemi szerepet játszott a műszaki-gazdasági hagyományok tárgyszerűbb elismerése, továbbá a nemzetiségi múlt kulturális jeleseinek kutatása (értelmiségük nagyobb része egyházi ember volt jó ideig), valamint a műve­lődés nemzeti jellemzőinek magasabbra helyezése a gondolkodásban. Megyénk határszéli fekvése következtében ez utóbbi is érthető, s úgy tűnik, most kerül egyensúlyba a köztünk élő nemzetiségek megbecsülésével. Ennek kapcsán mind egyértelműbb a felismerése annak, hogy a tájunkhoz kapcsolódó irodalmi hagyományok (s általában a történeti tradíciók, beleértve a néphagyományt, a népművészetet is) a nemzeti múlt, a nemzeti kincs részei, mindenkihez szólnak, közösek. 141

Next

/
Thumbnails
Contents