Hagyomány és ismeretközlés. Salgótarján, 1986. november 14-15. (Discussiones Neogradienses 5. - konferencia kötet. Salgótarján, 1988)
Szabó Ferenc: Az irodalmi hagyományápolás helyzete és lehetőségei Békés megyében
Szabó Ferenc AZ IRODALMI HAGYOMÁNYÁPOLÁS HELYZETE, LEHETŐSÉGEI BÉKÉS MEGYÉBEN A társadalmi feszültségek, a hamu alatt izzó parázs tradicionális országrészének tartott Viharsarok egyik felét jelentő, paraszti jellemvonásait nagyobbrészt ma is őrző Békés megyében jó negyedszázaddal ezelőtt lényegileg lezárult az agrármúltból hozott viharok tombolása. A megélhetés, a hatalmi érdekellentétek körül korábban gyakran fellobbant indulatok s a nekik alárendelt megítélések érzékelhető lecsendesülésén nagyon összetett folyamatában nagyjából ugyanakkor kezdődhetett meg a művelődéssel, s benne az irodalommal kapcsolatosan a direkt aktualitásoktól független értékek tartós és tudatos elismerése, felkarolása. Nem kevés következetlenséggel és ellentmondással ugyan, összességében mégis komoly előrelépés történt abban, hogy a vezető szerepet vivő rétegek és nemzedékek legnagyobb élményét jelentő mozgalmi hagyományok mellett (vagy azokkal együtt) megbecsülés jusson az irodalom nem közvetlenül osztályharcos régebbi alkotóinak és műveiknek is. Az újabb, az élő irodalom mérlegelésében, fogadtatásában a megyehatárok közötti képlet — kétségkívüli tartalmi fejlődése, színesedése mellett — eléggé bonyolult volt. Itt amiatt kell róla szólnunk, mert áttételesen kihatott az irodalomtörténet szféráiba tartozó életmüvek és irányzatok lokális értékelésére is a hétköznapok gyakorlatában. Abban a gyakorlatban, amelyet nem az irodalomtörténeti kutatás, hanem a közművelődés „mélyáramai" határoztak meg, s amelyben igen fontos szerepe lehetett a személyes tájékozottságnak éppúgy, mint a személyes és egyoldalú véleménynek. Az utóbbira abból fakadóan kerülhetnek példák, hogy a közelmúlt valóságábrázolását nyújtó irodalmi művek körül a felszín alatt vagy a nyilvánosság előtt viták folytak, viták támadtak, s az ilyen témájú eszmecseréket kényelmesebb volt elkerülni. Az említett bonyolultságot hol pozitív, hol negatív irányban érdemleges mozzanatok árnyalták, s módosítják mondhatni mindmáig. A leglényegesebbek az irodalmi műhelyteremtés címszó alá sorolható törekvések, amelyek természetüknél fogva velejártak az útkeresés, az egyéniségformálódás ilyen vagy olyan kisiklásaival is. E „kisiklások" esetenként éppen a felelősségérzettel írott, tényfeltáró erőben figyelemre méltó műveket jellemzik, a körülöttük támadt fejcsóválások miatt bizonyos mértékig a harmincas-negyvenes évek szociográfiái is árnyékba kerültek. Az utóbbi években ebben a tekintetben egyértelmű a változás: a vezetés a megye elmaradottságának feltárását és az okok elemzését a településtudomány és a szociológia után az irodalomtól is elfogadja. Az irodalomtörténetre is kisugárzó korábbi szűkebb szemlélet feloldásában — többek között a polgári vagy az egyházi kapcsolódású tradíciók illetve szerzők értékének elfogadtatásában — a megyében (de úgy vélem, másutt is történhetett így) érdemi szerepet játszott a műszaki-gazdasági hagyományok tárgyszerűbb elismerése, továbbá a nemzetiségi múlt kulturális jeleseinek kutatása (értelmiségük nagyobb része egyházi ember volt jó ideig), valamint a művelődés nemzeti jellemzőinek magasabbra helyezése a gondolkodásban. Megyénk határszéli fekvése következtében ez utóbbi is érthető, s úgy tűnik, most kerül egyensúlyba a köztünk élő nemzetiségek megbecsülésével. Ennek kapcsán mind egyértelműbb a felismerése annak, hogy a tájunkhoz kapcsolódó irodalmi hagyományok (s általában a történeti tradíciók, beleértve a néphagyományt, a népművészetet is) a nemzeti múlt, a nemzeti kincs részei, mindenkihez szólnak, közösek. 141
