Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Wellmann Imre: Gazdasági élet Magyarországon a töröktől megszabadító háború idején

pedig változatlanul megmaradt. Maga a leirat nyilatkozott úgy, hogy akik a katonaságnak járó téli szállásadást talán a kelleténél súlyosabbnak érzik majd, tudják: kinek, minek köszönhetik azt — e részben is, minden alap nélkül, a Bécsbe hívottakra s hatalmasokra próbálván hárítani a felelősséget. Amit az uralkodó rendelkezésének fő céljaként hangoztatott: hogy a terhek alatt nyögő szegénységet megvédje az elnyomástól, teljesen visszájára fordult: a szerencsétlen népre az addiginál is nyomasztóbbnak mondható állami teher zuhant, súlyosbítva azzal, hogy az idegen katonaság, melyet nyáron már nem irányítottakéi hadműveletekre, tovább is ott ült a nyakán. A másokra szórt alaptalan vádaskodás s a lényeget megkerülő sok magyarázkodás sem ködösíthette el, hogy Bécs részéről a közjó előmozdítására való törekvés emlegetése üres szó maradt, helyette a „közrosszat" sikerült elmélyítenie és állandósítania. Amire való törekvés hangoztatásával próbálta magát magasan az ország kiküldöttei fölé emelni a bécsi udvar:a nép erejének fenntartása helyett annak a jövőre nem tekintő rendszeres gyöngítése következett be, s nyugalmának megszerzésével szemben az idegen katonaság alig tűrhető zaklatása folytatódott. A lakosságnak tovább kellett sínylődnie a német zsoldosok hatalmaskodása alatt, mely már közel három évtized óta meghatározó erővel súlyosodott egész életére. A földresújtó roppant adóteher, a megalázassál, erőszaktétellel teljes beszállásolás, mely egyszersmind az ország idegen katonai megszállását tartósította, az átvonuló katonaságtól elszenvedett megterhelés és garázdálkodás tovább is kockára tették a lakosság gazdálkodását, sőt puszta megélhetését is. A szinte elviselhetetlen nyomás, mely alatt a nép vergődött s amely nemegyszer földönfutóvá tette, mintegy előrevetítve szabadságharcát, mely Rákócziban talált aztán igazi vezetőre, Flämitzer szavaira utalt vissza; józan ésszel nem következhet más, mint hogy a szorongatott népet a bosszú hevíti, s csak alkalomra vár, hogy az irgalmatlan igát lerázhassa. A dúló-fosztó, öldöklő évtizedek mély nyomokat hagytak az ország arculatán. Még a Felvidéken és Erdélyben is magasra szökött az elhagyott, lakatlan jobbágytelkek száma. Tizenhat uradalom összeírásai az 1683—1699. évekből a jobbágytelkek 37,9 %-át mutatják pusztának, más húsz birtokon a jobbágyháztartások 49,9 %-a hiányzott. Sőt egész falvak sora romokban, fölégetve hevert, a lakosság teljes eltűnéséről tanúskodva. A Dunántúlon, bár Alsó-Ausztriával szomszodés tája viszonylag kedvező helyzetnek örvendhetett (Mosón megye, ahol idegeneknek is voltak birtokaik, egy ideig mentességet élvezett a katonai terhek alól), 3 651 helység mellett 1 398 pusztát írtak össze a 17. és a 18. század fordulóján; ám a Középhegységtől délre eső részén ellenkezőjére fordult az arány. Leginkább a nyílt síkságon fogyatkozott meg nemcsak a lakott telkek, hanem egész települések száma is, kivált a töröktől visszahódított területen. Ahol a hadak végigvonultak, s ahol a török erősségeket ostrom alá fogták, a helységekből széles körben sokszor nem maradt több puszta nevüknél. Baranya megye nagy részén földbe vájt gödrökben tengődött, esetleg mocsarak közé vagy szőlőhegyekbe vette magát az a gyér lakosság, melynek a végső veszedelmeket valamiképp sikerült túlélnie. Pest megyében 1695-ig az 1683-i portaszámnak csupán háromnegyedét tudták jegyzékbe venni. A Jászságban, hol a vizek nyújtottak a népnek valamelyes menedéket, a század végén 17 lakott hely mellett 90 puszta üressége ásítozott. A messze terjedő Bihar vármegyében Várad 1692-i bevétele után mindössze 112 népes helységet számláltak össze, pedig lakosságának addig keleti részén hegyek, erdők rengetege, nyugat felé a Sárrét mocsaras tája nem kevés menedékhelyet kínált. A Körös mente 1698-ban még lakatlan volt, egyedül Békésben lehetett 10 családra bukkanni. Az egész Bácskában már 1687ben csak nádból összetákolt pásztorkunyhókra talált itt-ott az előnyomuló keresztény sereg, s azután sem akadt Futak és Pétervárad között egyetlen lakott helyre sem, csak 1698-ban tünedezett föl 11 újonnan megtelepülni kezdő falu a 153 puszta tengerében. Thököly már az 1684. esztendőt „rettenetes üdő"-nek mondotta, melyben „az ruina ... országul érezhető". Mintegy a következő zordon másfél évtized népességet s anyagi javakat pusztító következményeit összege72