Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Wellmann Imre: Gazdasági élet Magyarországon a töröktől megszabadító háború idején

földre, a nemesség jelentős részére az önérdekbe feledkezés vált jellemzővé. Miután eredeti hivatását: a honvédelmet nem tudta kellően gyakorolni többé, az ország ügyeinek intézésében még a megye keretén belül is korlátozottan jutott szóhoz, s kiváltságaival sem élhetett úgy, mint azelőtt, szinte tétlenségre kárhoztatva érezte magát, s ugyanakkor könnyen juthatott olyan meggyőződésre, hogy a hagyományos jogrend alapjaiban rendült meg, hiszen az idegen uralom úgyszólván szabad teret enged saját emberi hatalmaskodásának. A rossz példa egyeseket arra indított, hogy másokéra áhítozva, hatalmaskodó harácsolásra adják magukat. Másokat viszont arra vitt rá az önzés, hogy megmaradt birtokukba kapaszkodva, a magukénak megőrzésénél egyébbel ne törődjenek, közömbösséget tanúsítva a köz java iránt. Miközben az ország súlyos gazdasági helyzetbe került, az uralkodó osztályon belül fölülkerekedő anyagiasság óhatatlanul az erkölcsi tartás lazulásával járt együtt.

11 Garázdálkodás dolgában nem sokkal maradtak az idegen zsoldosok mögött az, igaz többnyire fizetetlenül maradt s ezért a puszta megélhetés gondjaival küszködő végvári vitézek, valamint a szabad hajdúk sem. Amiket az előbbiek, nagyrészt ők is elkövették, a környező vidéket a föld népének súlyos megterhelésével nemritkán kiélték. Az alföldi paraszt részben ugyanazokkal a szavakkal panaszolja el sorsát, mint felvidéki társa: „A sok csavargó és a háború miatt csak úgy látszunk lakni, mintha csak ágon ülnénk, mert ami jószágocskánk a tatártól megmaradt, a magyar csavargók falkástul előveszik, úgy hajtják, egy lovat sem tarthatunk, mindjárt elvonják, házunkból kivonsznak, úgy sarczoltatnak, ha mezőn kapnak, vernek, taposnak, ruháinkat elvonszszák." Élet és vagyon biztonsága sok helyt megrendült, szántóföld és szőlő művelése fennakadásokat szenvedett, mert a nép csak lopva mert kijárni a mezőre dolgozni, hogy kockára ne tegye igásjószágát, esetleg puszta életét. Hiányzott minden ösztönzés szorgalmasabb, nagyobb eredményt igérő munkára, hiszen abból más látott volna hasznot, s ha jó évben mégis maradt volna fölöslege, ezt alig nyílt módja értékesíteni. Örülhetett, ha a legszükségesebbet betakaríthatta s jól el tudta tenni, ami nélkülözhetetlen volt háza népének számára. Ám a portyázok, ha kifogytak pénzből, posztóból, falvakba is be-beütöttek, vendégül látást igényeltek, s ami készletre akadtak, elragadák. S amin a földesúr külön felháborodott: jobbágyait nemegyszer arra bíztatták: kérjenek bért tőle szolgáltatásaikért, máskor meg elszökő jobbágyait fogadták be egyenként vagy családostul, s hiába követelte tőlük vissza őket; sőt végváriak attól sem riadtak vissza, hogy maguk hurcoljanak el parasztokat. így aztán megtörtént, hogy a helyéről elvándorló jobbágy, nem lévén kellően tisztában a rá leselkedő veszélyekkel, portyázó törökök karmai közé került, s végül szörnyű ottomán rabságot kellett szenvednie feleségestül, gyermekestül. Egy-egy földesúr ezenkívül is számos jogtalanságot tapasztalt a véghelyiek részéről. Nem sokat törődtek ők a nemesi kiváltságokkal, nem ismerték el a jobbágyok fölött gyakorolt úri joghatóságot, sem a nemesi bíróságok illetékességét birtokokkal és jövedelmekkel kapcsolatos jogviták esetén. Útját állták annak, hogy a vármegye vagy hiteles hely tanúkat kihallgatva vizsgálatot tartson, a kapitány attól sem tartózkodott, hogy alárendeltjeit eltiltsa vallomástételtől. Ugyancsak akadályozták megyei, táblai Ítéletek végrehajtását, sőt az sem volt ritkaság, hogy nemesembert a maguk törvényszéke elé idéztek. A szabad hajdúk pedig felsőséget nem ismerve folytatták zabolátlan portyázásaikat. Mindezzel nem' tudván megbirkózni, a nemesség nem habozott mindenféle hadinép garázdálkodását az országot sújtó csapások, szerencsétlenségek közé sorolni.

12 Jelentős szerepet játszott azonban az ország romlását okozó tényezők között a belső viszály is, amint arra magának a nemességnek képviselői mutattak rá. 1683-ban az említett kassai rendi gyűlésről ezzel az óhajjal köszöntei Thökölytől húsz megye követeinek szószólója: „Adja Isten, hogy ez a gyűlés legyen utolsója s befejezője tizenkét esztendőktül való sok romlásunknak, veszedelmünknek s egyenetlenségünknek, legyen elsője az szép egyezségnek, uniónak, és az régen kívánt jó békességnek zsengéje."

13 Az egyenetlenkedés egyfelől szembenálló politikai felfogásokból fakadt, részben területileg is megosztva a „királyi Magyarországot". A nyugati-észak-