Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Petneki Áron: SACRE EREMUS. A szécsényi ferences templom stallumainak ikonográfiájához

(1532—1603) flamand festő rajzai alapján készült metszetsorozatai szolgáltak. A két Sadeler testvér négy ilyen sorozatot készített: ,,Solitudo sive Vitae patrum eremicolarum ... " (címlap és 29 metszet, Nagler XX. p. 560.

1.), a „Sylvae Sacrae. Monumenta ... anachoretarum ..." (Címlap és 29 tábla, München 1594. Vilmos pfalzi választónak ajánlva; N. XX. p. 560. IV.), a „Trophaeum vitae solitariae" (címlap és 25 metszet, Velence 1598. Enrico Caetanonak ajánlva; N. XX. p. 560. II) és az „Oraculum anachoreticum" (címlap és 25 metszet, Velence 1600. VIII. Kelemen pápának ajánlva; N. XX. p. 560. III.).

3 Ezek közül a Sqlitudo, a Sylvae Sacrae és az Oraculum anachoreticum lapjait használta fel a szécsényi festő több, mint másfél évszázad múlva. A Sadeler-metszeteknek kifejezetten stallum képekhez való felhasználását szomszédos területeken is megfigyelhetjük: így a XVII. század közepén a lengyelországi Pinczów egykori pálos templomában, a szandomiri bencés apácák templomában, a XVII. század utolsó negyedében a krakkói karmelita templomban, a XVIII. század első negyedében pedig Rytwiany kamalduli templomában.

4 Itt tehát nem csupán egy-egy sorozat népszerűségéről, ábrázolástípusok közkedveltségéről van szó, hanem példaképek, eszményképek szinte didaktikus bemutatásáról. A szerzetes az előírt hórákat a regula szerint a kóruson mondja el, (tehát a templom szentélyében!), ugyanitt foglal helyet a mise és minden más liturgikus cselekmény idején is. Ez tehát az egyik legalkalmasabb hely, hogy szerzetesi, papi hivatásának példaképei itt tűnjenek szemébe. De miért éppen a szent remeték lettek ezek a példaképek? A reformáció és a tridenti zsinat után nyilvánvalóvá vált, hogy a kései középkor szerzetessége változatlan formában nem élhet tovább. Nemcsak új rendekre — mint a jezsuiták — volt szükség, hanem a régiek megújulására is. Természetesen, mint minden akkori reformatas, a „régi", az „eredeti", az „ősállapothoz való visszatérésire hivatkozott az ellenreformáció is. A korai egyháznak már korán csodált és tisztelt személyiségei voltak az egyiptomi, palesztinai, szíriai pusztaságokban élő remeték, majd ezek európai utódai — szinte minden korai rendelapító is közülük származott. Hajdani kemény, túlszigorú életmódjuk most, a XVI. századvégén, amikor a katolikus papság és a szeryezesség életformájának nagyfokú megjavítására volt szükség, szinte önként kínálkozott követendő — ha nem is elérhető — példaként. Ugyanakkor éppen a humanizmus szövegkritikai szemléletének köszönhetően megkezdődött a korai keresztény szerzők munkáinak tanulmányozása is, ahol ugyancsak bőven találhatók remeteéletrajzok, többek között a remeteséget személyesen is kipróbáló egyházatyánál, Hieronymusnál is. A jezsuita B. H nipping már 1939-ben rámutatott arra, hogy ebben a korban egy saját „magány-irodalom" is kialakult, éppen a vallás individualizálódása következtében, hiszen a hívő az Istennel való beszélgetésre éppen a tökéletes magányt választhatta.

5 Éppen a brüsszeli spanyol ferencesek hoztak létre ilyen egyedüllétről elmélkedő irodalmat.

6 Hozzá kell tennünk, hogy mindez sajátos módon kapcsolódott a manierista irodalommal is: a „beata solitudo, sola beatitudo" ideálképével. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Loyolai Szent Ignác életében milyen fontos szerepet töltött be a remeteségben —a Manrézában —töltött időszak. És éppen itt figyelhetjük meg a középkori felfogással szembeni minőségi változást. Nem pusztán a világtól való elvonulásról, a lemondásról, a túlvilági boldogság reményében vállalt szenvedésről van szó, hanem a hősiességrőíis, hiszen ebben a felfogásban a lemondás, a szenvedés is hősiesség. A keresztény hérosz pedig a barokk kor egyik ideálja lesz. Találóan írta Ignácról egyik tanítványa, Gonzales: „Elhatározta, hogy nagy bűnbánatot fog gyakorolni, nem bűnei miatt, hanem hogy Istennek tessék. Ő maga mondja, hogy jóllehet annak idején viszolygást érzett korábbi bűnei iránt, de az a kívánsága, hogy Krisztus szolgálatában nagy tetteket vigyen végbe, olyan élénk volt, hogy a penitencia gyakorlásánál egyáltalán nem gondolt külön a bűneire."

7 i 209 . »