Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Heckenast Gusztáv: Magyarország bányászata és ipara a XVII. század végén

Ä bányászat és kohászat Icülönböző szektorai közül egyedül a vastermelésről van orszá* gos áttekintésünk. A kuruc szenátus 1707 januári rozsnyói ülésének iratai szerint 1706-ban Magyarország II. Rákóczi Ferenc fejedelem uralma alatt álló területén 67 vashámor működött, és ezek egy évi termelése 26.800 bányavárosi mázsa (azaz mintegy 1600 tonna) volt. Ha ehhez hozzávesszük a kuruc nyilvántartásból valamilyen oknál fogva kimaradt magyarországi, valamint az ekkor számba vett erdélyi hámorokat is, valamennyivel magasabb eredményhez juthatunk, de a vashámorok száma így sem haladja meg a százat, évi termelésük pedig aligha lépte túl az 50.000 mázsát. A hámorok túlnyomó többsége a Szepes-Gömöri Érchegységben volt; említésre méltók még a Garam völgyében a kamara rhónici, észak-keleten a Rákócziak munkácsi uradalmi vasműve, továbbá Erdélyben a torockói, vajdahunyadi és csiki hámorok. A vasgyártás az érc kibányászásától egészen az ipari megmunkálásra alkalmas félkészáru, a kovácsvas forgalomba hozataláig egyazon üzem keretei közt történt, az olvasztókemence és a hámor általában egy üzemegységet alkotott, s a bánya ennek tartozéka volt. A vas kohósítása az ú.n. direkt eljárással történt: az olvasztókemencében az érc redukciója során képlékeny vasbuca keletkezett, ebből a hámorban újraizzítással és kalapácsolással állították elő a kovácsvasat. Erre alkalmas összetételű ércből szerencsés esetben acélt is nyerhettek. A Gömör megyei Dobsinán már a XVI. század második felétől kezdve voltak olyan kohók is, amelyekben a feladott érc cseppfolyóssá olvadt. Ezeket massának hívták, és acélgyártásra, valamint táblák és edények öntésére használták. Innen technikatörténeti szempontból már csak egy lépés volt az áttérés az ú.n. indirekt eljárásra: ennek során a vasércet a nagyolvasztóban (Flossofen, Hochofen) cseppfolyóssá olvasztották, majd az újra megszilárduló nyersvasat a friss tűzön újabb hevítéssel megtisztították a redukció során felvett fölösleges széntartalomtól, végül a nyújtóhámorban kovácsvassá dolgozták fel. Minthogy a nagyolvasztóból is lehetett közvetlenül vasat önteni, a XVIII. században a nagyolvasztót gyakran ugyancsak massának nevezték. Míg a direkt eljárásnál a bucakemencét minden olvasztás után (naponta többször is) ki kellett tisztítani, az indirekt eljárással dolgozó nagyolvasztó — mivel a nyersvasat csapolással kifolyatták belőle — hónapokon át is folyamatosan termelhetett. A XVII. század második felében két nagyolvasztóról tudunk Magyarországon; az egyik egy bresciai típusú kohó, az 1660-as évektől kezdve működött a Zrínyiek csabari birtokán, Horvátország és Krajna határán, a másik egy sziléziai típusú nagyolvasztó, 1692—1696 között a besztercebányai kamara kezén volt, Libetbányán. Mint a legkorábbi manufaktúrák, úgy ezek az első nagyolvasztók sem tudtak úrrá lenni az elsősorban tőke-, illetve szakmunkáshiányból eredő technikai nehézségeken. Rákóczinak is azt jelentették a bányavárosokba küldött biztosai: „nem tudjuk, nem is hisszük, hogy volna valaki az országban, aki alaposan ismerné a vasöntés mesterségét". De a tőkehiány nyomasztóan fékezte a hagyományos technikával dolgozó vasművek fejlődését is. Nagy befektetésekre sem a kamara, sem a földesurak nem gondolhattak. Ám a hámortulajdonosok közt nagy számmal voltak armalista nemesek, városi és mezővárosi polgárok, sőt jobbágyok is, és ezek üzemük fenntartásához Verleger-re szorultak, így függő helyzetbe kerültek a kamarától, vaskereskedőktől vagy tőkeerősebb hámoros társaiktól. A vashámorok szakmunkásai, az olvasztárok és a kovácsok általában jobbágy származású szabad bérmunkások voltak — egy szomolnoki tiszttartó szavai szerint „az munkás ember oda igyekszik, ahol többet fizetnek néki" —, s a mezőgazdasági napszámbérek két-, három- és négyszeresét is megkeresték; vannak azonban helyenként feudális kötöttségekre utaló adataink is: Csíkban hadmentesség fejében dolgozó székelyek, Vajdahunyadon éppenséggel természetbeni juttatásért szolgáló jobbágyok kohászkodtak. A hámoron kívüli bányász- és fuvarosmunkát mindenütt jobbágyokkal végeztették, így a jobbágytartó hámorosok, mindenekelőtt a kamara és 80