Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Wellmann Imre: Gazdasági élet Magyarországon a töröktől megszabadító háború idején

ragadta el. Ezt tapasztalva Felséged hű alattvalói azt vallják: semmi különbségtétel nincs hűsége* sek és hűtlenek között. Felső-Magyarország lakóit az ellenség szörnyű rabságba hurcolja, senkp sem védi meg őket. Újra s újra alázatosan esedezem Felségedhez tehát a magam s az egész magyar nemzet nevében az említettek idejekorán történő orvoslásáért. Különben Isten, Felséged és az egész keresztény világ előtt tiltakozom az ellen, hogy Felséged országának bekövetkező romlásáért engem vádoljanak. S akár Felséged lesz az ország amilyen királya, akár én amilyen nádor, ha az egész Magyarország egyetlen pusztasággá válik, inkább az üdvös halálnak vetem alá magam, semhogy nádorságomban nemzetem és hazám végső romlását kelljen látnom.

53 Tudjuk, valahányszor a jobbágyság növekvő állami megterhelése került a napirendre, a birtokos nemesség, főképp hogy az ne menjen a neki járó úrbéres szolgáltatások rovására, mindig arra hivatkozott, hogy a nyomorult adózó nép már-már összeroskad a közterhek súlya alatt. Értdemes ezért Esterházy kifakadását összevetni olyanok véleményével, kik sem magyaroknak, sem irántuk részrehajlóknak nem voltak mondhatók. Cornaro, Velence bécsi követe, aki élesen szembehelyezkedett Thököly, a „sokfejű hidra" politikájával, minden baj fő okának tartotta, hogy az örökös tartományok könnyebbségéért a hadsereg nagyobb részét Magyarországnak kell eltartani. Rá ezért az adóztatás túlságos mértékben nehezedik, a beszállásolt katonaság tűrhetetlenül zaklatja a népet, féktelen kihágásokat követ el, s ezeket inkább elnézik, semmint büntetnék. Mindez a magyarokat a végsőkig elkeseríti, nyíltan be-beüzennek az udvarnak, hogy inkább készek mindent kockára tenni, de e gyötrelmeket, a fejetlenséget nem tűrik tovább, lerázzák a szolgaság jármát. A kormány nem tartja meg nekik tett ígéreteit, s olyan határozatokat hoz, melyek a magyarok elégedetlenségének orvoslása helyett szokás szerint inkább ölő méregként hatnak.

54 S mit mond a Magyarországot német berendezkedésűvé, népét német erkölcsűvé s részben németté formálni akaró Kollonich? Még javában dolgozott az általa vezetett albizottság élén az Einrichtungswerk-en, midőn véleményt kért tőle az udvar a magyar uraknak igen élesen megfogalmazott sérelmeiről. A bíboros-püspök 64 pontban foglalta össze álláspontját, s ebből heves vitája támadt Caraffával, a katonaság ellátásában legilletékesebbnek tartott tábornokkal. Kollonich nem habozott abból kiindulni, hogy vannak a bécsi udvarban, akik azt hangoztatják: a magyarok valamennyien rebellisek, gonosz, megfékezhetetlen emberek, s nem érdemelnek mást annál, hogy mint ilyenekkel bánjanak velük. Ha nyomatékos panaszokat tesznek is, nem kel} őket meghallgatni. Egyre megy, hogy egy csapásra, vagy egymás után fosztják-e meg őket attól, amijük van, s hogy akár pusztán marad országuk: akkor nem kell ott állandóan seregettartani, Kollonich szerint olyan súlyos adóval terhelik Magyarországot, hogy ebből nem következhet egyéb romlásánál és tönkrejutásánál. A legújabb példa mutatja, hogy Felső-Magyarország, a szepesi városok és Erdély már nem bírnak annyit viselni, mint az előző esztendőben, ezért amennyivel kevesebbnek kell most jutni rájuk, azt Alsó-Magyarországra róják, s így ez is elpusztul. Attól kell tartani, ebből csakis az lesz, hogy majd az egész teher szükségképp az örökös tartományokra hárul. Az uralkodó elé terjesztett kimutatások szerint az országra öt év alatt 2.600 s valahány ezer forintot vetettek ki és számoltak el; ezzel szemben bizonyítható, hogy három év alatt több, mint 10 millió folyt be, nem számítva a kihágásokat; van olyan vélemény is, hogy a bevétel Bécs ostroma óta 20 millió forintra rúg. A kivetett porciók terhe elviselhetetlen, s aki panaszt tesz, rebellisnek kiáltják ki és üldözik. Méltányosabb lenne nem a semmire építeni., hogy aztán végrehajtáshoz kelljen nyúlni. Legfőbb ideje, hogy az országot összeírják, hiszen magyarok és németek már az egész országon végignyargaltak, nincs falu, melyet nem ismernének; a vármegye emberei és hadbiztosok is jól tudják: ki mit képes adni, mit lehet tőle beszedni. Az utóbbiak mégis tetszésük szerintés fölösen vetik ki a porciókat, száz számra úgy is, hogy az uralkodónak nem jut tudomására; nem úgy szedik, ahogy méltányos lenne, s annyit,amennyirelehető-