Gazdaság és mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szécsény, 1985. december 3-4. (Discussiones Neogradienses 4. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Varga J. János: Inszurrekció, kvártély és porció (Megyei teherviselés a felszabadító háború időszakában)

Varga J. János INSZURREKCIÓ, KVÁRTÉLY ÉS PORCró (Megyei teherviselés a felszabadító háború időszakában) A magyar nemesség gyakran emlegette, hogy ősi kiváltság és kötelesség alapján vérével adózik az országnak. Ezt azonban a gyakorlatban — hacsak lehetett — elkerülte. Ha komolyra fordult a dolog és számon kérték rajta, többnyire csak panaszkodó, a kibúvás-keresésről beszámoló levelek tudósítanak a 17. századból az ősi kötelesség elmulasztásáról. Esterházy Miklós nádor írta 1630-ban, hogy a generális inszurrekcióra felszólító parancsnak a megyei nemesség nem tett eleget: „Sokan minden engedelem nélkül házuknál maradnak, némelyek a mustra után hazatérnek, mások táborba szállva az elöljárók engedelme nélkül hazamennek."

1 Máskor csigalassúsággal gyülekeznek a nemesi hadak, mint az 1664-es török háború idején. Wesselényi Ferenc nádor már február 29-én fegyverbe szólította a vármegyéket, de a vezetés kérdésében támadt bonyodalmak, és a nem-akarom módon történt végrehajtás miatt csak szeptemberre alakult ki Szendrő alatt a nemesi tábor.

2 Akkorra pedig már a vasvári békét is megkötötték. Hogy milyen volt ezeknek a hadaknak az értéke? A kérdésről eltérő vélemények láttak napvilágot történetírásunkban. Minden általánosítás veszedelmes dolog. Mindenesetre sok igazságot tartalmaznak Zrínyi Miklós szavai, amelyek a kegyetlen magyarság-ostorozás közepette is a jobbítás szándékával hullottak a nemesség fejére: „Mikor meghallottuk — írja Zrínyi —, hogy a török nagy készülettel fegyverkezik és készül reánk, mi is akkor, de későn tapodni kezdtünk, kaptunk mindenfelé, hadat, seregeket kezdtünk gyűjteni. De micsoda seregeket, micsoda hadakat? Régi látott, hallott vitézekből állott-e vájjon ez a sereg? Bizonyára nem, hanem mentül rosszabb, hitetlenebb, istentelenebb, tolvajabb volt az országban, a gyűlt öszve a mi sipolásinkra." A hadnagyok sem voltak különbek, hanem olyanok, akik mindenkin túltettek a garázdálkodásban és az ivásban.

3 1680-ban Koháry István arról számolt be Esterházy Pálnak, hogy a végvárakban szolgáló nemesekkel nem bír, mert nemesi kiváltságaikra hivatkozva fegyelmezetlenkednek és hatalmaskodnak a nem nemesi katonák fölött.

4 Később, a török elleni felszabadító háború idején sem működött jobban ez az intézmény. Királyi és nádori leiratok rendelték el évről-évre a nemesi felkelést országszerte — „ki-ki jó magyarságát" hangoztatva — de kevés sikerrel. Igaz, ezekkel egyidőben olyan bizonyságlevelek is napvilágot láttak, amelyek mentességet biztosítottak az olyan inszurgensek számára, akiket hivatali elfoglaltságuk megakadályoz abban, hogy hadba vonuljanak. A nemesség legtöbbször pénzzel válthatta meg a személyes felkelést. Ilyenkor az érintettek — gyakran jobbágyaikra hárítva az anyagi terhet — meghatározott számú lovas vagy gyalogos katonát küldtek a vármegye zászlaja alá. Kara Musztafa Bécs elleni hadjárata előtt Esterházy Pál nádor már március 18-án fegyverbe szólította a rendeket: „Eljött az idő, hogy az édes magyar haza felszabaduljon a török járom alól, fogjon tehát mindenki fegyvert, mutassa meg hazájához való kötelességét" — egyúttal 12 lovas- és 6 gyalogezred kiállítására hívta fel a vármegyéket. Egyedül a Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány parancsnoksága alá tartozó végvárakból és Vas megye nemességétől 2.000 emberre számított.

5 Csakhogy kelletlenül és lassan gyülekeztek a katonák. A végváriak alkudoz- 2. tak: ők bizony a nádor által ígért havi 4 forintos zsoldért nem hagyják ott „egész nyári gazdaságukat és cselédjeiket", legalább 6 forintot kérnek, mások meg elmaradt fizetésüket követelték.

6 125