Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Miskolczy Ambrus: Teleki László szereplése a reformkori Erdély politikai életében

kontinensen, akkor a nemzethez való viszonyt mennyire határozták meg az egyén lelki-alkati tulajdonságai és mennyire játszottak közre az egyén társadalmi tapasztalatai. Amitől Teleki igazán félt, az nem egyszerűen egy kollektívum, a nemzet megsemmisülése volt, mely magával rántja az egyént, hanem az egyéni szabadság és méltóság érvényesítési lehetőségének a megsemmisítése. Az egyéni szabadság képzete pedig Teleki és általában a magyar liberális szemléletben nem arra szolgált, hogy a közösségre vetítve csak egy kollektívum „szabadságát" legitimálja, és vele természetesen az annak nevében kibontakoztatható hatalmi törekvéseket. A magyar liberális eszmevilágban a jogaira és kötelességeire büszke állampolgár öntevékenységére épül az állam és közössége a nemzet. A liberalizmus világnézetének megfelelően szűk, de nyitott osztálybázisra tekintő politika ez, mely a társadalmi mezőt a szabadságintézmények autonóm világaként fogja fel. Megvalósítása és annak minősége harci kérdés volt. A magyar liberálisok gyakran szóltak a polgárosodás elodázhatatlan szükségszerűségéről. De egyben az abszolutizmus korszerűsödésétől is tartottak. Teleki például még azt is érzékeltetni tudja, hogy hiába az alkotmányos Nyugat Európában születnek a technikai vívmányok, azokból a zsarnokság is átvehet megfojtva a szabadság érvényesítési lehetőségét: mert — mondja azok ellen irányozva szavait, akik az ország sérelmeit több feliratban akarják az uralkodó elé terjeszteni — „találékony századunk" kitalálhat ilyen feliratkészítő „gőzgépelyt" és így „állásunkat kellemesbbé tenné, de az ország jogainak, s az ország alkotmányának hasznos nem lenne; mert amikor illy gépely fog elkészülni, bizonyosak lehetünk abban, hogy az alkotványos gépely állani fog, s többé nem is mozoghatik."

76 Formai vagy lényegtelen kérdések kerülnek ugyanis előtérbe, elvonva a figyelmet a fő kérdésekről és a népszuverenitás elvének érvényesítési igényéről. A magyar reformellenzék tudta tehát, hogy mi ellen harcol, és azt is hogy miért. Tisztán ragyogó jövőképe volt, csak a kibontakozás útját-módját volt nehéz felkutatni — feltárni a bonyolult politikai-társadalmi és nemzetiségi ellentmondások bűvös köreiben.

77 Ma már tudjuk, hogy a harmonikusabb fejlődés egyik alapvető feltétele a nem magyar nemzeti mozgalmakkal való megegyezés lehetett volna és azt is tudjuk, hogy ez elé milyen nehéz akadályok gördültek. A birodalmi keretek olyan játékteret jelentettek, amelyben a nacionalista ideológiai mezőn belül mozgó hatalmi törekvések számára a rálicitálásnak és a denunciálásnak az abszolutista kormányzat kínálta lehetőségei rosszhiszemű bizalmatlanságnak és túlméretezett irreális hatalmi vágyaknak is teret nyitottak. Mindez egymás kijátszására ösztönzött: egymás igényeinek és célkitűzéseinek átértelmezésére a megegyezés módozatainak kutatása helyett. A helyzetet pedig még bonyolította az is, hogy a nem magyar népek körében nem a magyarhoz hasonló felépítésű vezető réteg állt szemben a magyarral, és ez így politikai tapasztalatai ellenére nem tudta rögtön felmérni a kérdés horderejét. Azt hitték, hogy a polgári átalakulással járó társadalmi reformok kielégítik azokat az igényeket, amelyek a nem magyar nemzeti törekvésekhez kapcsolódtak, amennyiben pedig nem, akkor a történeti jogfolytonosság és annak tudata, hogy a polgári fejlődés követelményeit a leghatékonyabban a reformellenzék politikája képviseli, bátorított a partikularizmust nem ismerő liberális nemzeti állam kiépítésére. Tapasztalatok nélküli kísérletezésbe fogtak, illetve amennyire hazai és külföldi tapasztalatok álltak rendelkezésre, azok a fent jellemzett nemzetépítő politika mellett szóltak. Teleki László Fogaras-vidéki követsége ezt is példázza. Már 1837-i követutasítása világosan előírta, hogy ha az unió szóba kerül, akkor olvassák fel, hogy „a két magyar haza, melynek alaptörvénye, szabadsága ugyanegy talpkövön alapul Szent István idejétől fogva a mohácsi ütközetig, mintegy 540 évekig szorosabb egyben kötetesben lévén, mint jelenleg s azon idő alatt költ törvények is egyaránt kötelezvén a két hazát; méltán óhajtja mind két haza, hogy jelenleg is szorosabb kapcsolatban légyen egymással mint az érintett Erdélynek mint a magyar szent koronához, tartozó tartománynak az önállóságát rögzítő 1791:6. törvénycikkely rendeli 74