Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Praznovszky Mihály: Teleki László és a vármegyék 1861-ben

resignatioja által eszményképe Ion az ifjúságnak, mintája az érett férfikornak, dicsősége nemzetének, s mint politikai jellem, egyik büszkesége a civilizált világnak." Úgy érezték a halálhír hallatán, hogy minden elveszett, hogy minden jól induió tervüknek vége van mindörökre. De erőt kell venni a nemzet fájdalmán, mert „Teleki nemes szívének vére is egyesítendi az egy célra törő, de különböző utakon indult véleményeket, s mert hisszük, hogy a mártír vérrel szentelt ügy diadalát az ármányok ha késleltetik is, de meg nem semmisíthetik." A Hajdú kerület gyászleveléből is ez a bizalom csendül ki, de az ő vigaszuk már az utókornak is példát teremt. Azaz a jövő nemzedékek Teleki életéből és halálából tanulhatják meg „minő volt e nemzedékek hódolata a hazafiúi tiszta erények és érdemek irányában, s minő e nemzedékek fájdalma a dicsők elvesztése felett; és megtanulhassa, hogy e veszteségek a nemzet kebelében élő alkotmányos jogérzelembeli egyesülés kapcsainak nem tágítására, hanem még szilárdítására voltak végzetileg elrendelve."

67 (Az „elvesztett dicsők" az elmúlt napok nagy halottjai, Teleki és Pálóczy László voltak.) Zemplén megye is e nagy halottakra való visszaemlékezéssel kezdi levelét.

68 Bár nagy volt a gyászuk, de semmi lett mindaz, amikor Teleki halálhírét meghallották: „reggel kezdődtek sóhajtásaink s könnyeink éjjel folytának." A gyász fokozódott, hiszen nagy feladatok előtt állt a nemzet. Magyarország élete „folytonos harc és tusák folyása", s most ilyen harc áll a nemzet előtt, de ezúttal nem fegyverrel vívják, hanem a törvények asztalánál. Ennek a harcnak volt egyik vezére Teleki László, mi több „a győzelem egyik legfőbb kezese." „Ernyedetlen munkásság" jellemezte s „akaratához nem fért az ingadozás, jelleméhez nem fért a félelem". Ő volt az aki a reményt ébren tudta tartani a nemzetben még az emigrációban is: „reménylett midőn mi csüggedtünk, s őrt állott s munkált künn, midőn mi itthon bilincsekbe verve az önkény és erőszak játéka voltunk." S a végén kiszakad belőlük az őszinte és igaz sóhaj: „Nem vagyunk elkényeztetett kengyencei a sorsnak!" Nógrád megye nagy halottja feletti gyászát május 27-én fejezte ki. E napon jelentette be ünnepélyesen Teleki halálát a főispán és kérésére az ülésező megyei választmány tagjai „Isten szabad ege alá" mentek, hogy ott adózzanak Teleki László emlékének. „Több ezerre menő népsokaság" előtt előbb Kiss Gábor losonci lelkész búcsúzott Teleki Lászlótól a helvét hitvallás szavaival, majd Szontagh Pál „elragadó ékes szónoklattal ecseteié a gondolatokat, mik e megye minden tagja elméjében átvillantak."

69 A losonci lelkész búcsúbeszéde nem tartalmaz számunkra érdekeset a megszokott egyházi frázisokon kívül. Szontagh Pál búcsúztatójának néhány gondolata azonban feltétlenül érdemes a figyelmünkre.

70 „Valóban sokat éltünk mi már" — mondja keserűen a megyei politika jeles vezetője s a közelmúlt nagy gyászaira, Széchenyi és Pálóczy halálára gondol. S most íme meghalt Teleki is, a „democratia ragyogó lovaga, reményünk virága, a magyar nemzeti érzület tolla és kardja". További szavai is azt a felfokozott várakozást fejezik, amelyről már élőbben szóltunk. Egy egész nemzet tőle várta a boldogulást jelenlegi helyzetének kiúttalanságából. Majd ő is a remény szavait említi: „Teleki László nem hal meg soha! Férfiak, kiknek nevök nagy bölcseimi, társadalmi s politikai abstractiókkal vannak elválaszthatatlan összeköttetésben, halhatatlanok, Míg az önkény elleni küzdelem az emberek tiszteletét megnyeri, míg az általános egyenlő népszabadságérti áldozni tudás bámulatot költ, míg az egész emberiséget felölelő evangeliomi szeretet előtt meghajlik a legbüszkébb homlok is: Teleki László emléke élni fog." Szép és őszinte gondolataiban a halhatatlanság, a nemzeti megbecsülés örökké élő kritériumait állítja fel, amelyek mind a mai napig meg kellene, hogy határozzák egy-egy politikus, de a hétköznapi ember eszmeiségének értékét, egy életút értékének minőségét. Mert 133