Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
Kerényi Ferenc: Drámaíró, színházbarát, műkedvelő színész: Teleki László
ménye. 0 azonban — ezt világosan látnunk kell — nem az esztétikai érték létrehozóját, hanem az alkotó arisztokratát ünnepelte Telekiben: „Meg vagyok lepve — Ha egy mágnás így ír, ez annak a tünete, hogy élünk mint: nemzet." Ugyanakkor a zsarnokölés másik példázatáról, a Bánk bánról elutasítóan, mint „esztelenség"-ró'l, „rossz, veszélyes tendenciá"-ról nyilatkozott, annak 1839. évi műsorra tűzése kapcsán. 20 Teleki László a „krónikásdráma" műfaját választotta drámája keretéül. 21 A Shakespeare-királydrámák hatása alatt létrejött színjátéktípus — nyitott, laza szerkezetével, nagyoperai hatásokat mutató dramaturgiájával 22 — általában menedéke lett a kezdő, gyakorlatlan vagy csekélyebb tehetségű drámaírók mesterségbeli fogyatékosságainak. Telekinél is megfigyelhető ez a fajta szerkesztés (az első kidolgozásban jobban, mint a nyomtatott szövegben), de nála mindez a közvetett jellemzés és a motiválás javára szolgál: ez a kritikusaitól ismételten dicsért „korfestés". A nyomtatott szöveg így kétségkívül gördülékenyebb, hatásosabb a fogalmazványnál, de olykor vesztett ábrázolásának erejéből, eredetiségéből is. A drámaszöveg metamorfózisának vizsgálatához nemcsak az első kidolgozás és az első kiadás, hanem az 1841 és 1845 között használt színpadi textus is rendelkezésünkre áll. 23 E változások nem érintik sem a mondanivaló lényegét, sem a főhős ábrázolásmódját — a dramaturgiai jobbítás, a színi hatás javítását célozták. A kinyomtatott változatban nem kapja meg Júliát a császár rögtön az I. felvonásban, a színfalak mögött (így áll az első kidolgozásban), hanem csak azután, hogy a II. felvonás nagy zárójelenetében maga Petronius Maximus vitte és adta át feleségét. A IV. felvonás egyik nagyjelenete — Júlia és Palladius között — eredetileg végig úgy játszódott, hogy Júliát fátyol takarta. Jobb és hatásosabb, hogy az első kiadásban már megtörténik a leleplezés: Palladius hangjáról felismeri mostohaanyját. A leglényegesebb változtatás a befejezésben található: az eredeti V. felvonás epikussága (a hatalomban töltött három hónap és a vandál betörés okozta bűnhődés) az életben maradás és a trónralépés bűnhődésének, tehát egy drámaibb megoldásnak adott helyet — a Bánk bán kétségbevonhatatlan hatása alatt. (Katona József drámájának második kiadása 1840-ben jelent meg. Nagy Ignác Szinműtárában.) A forradalomig a Keavenc három előadást ért meg a Németi Színházban: 1841. szeptember 6-i ősbemutatója után 1842. január 6-án, majd 1845. május 3-án tűzték műsorra. Lényegesebb változtatást, rövidítést a szöveg a színpadon elsősorban szcenikai-technikai okokból szenvedett. Az egész III. felvonást egyetlen színhelyen játszották; elmaradt a IV. felvonás 1-3. jelenete, ugyanitt a „tér, fényes csarnokokkal" (azaz a 2. szín) áttevődött a palotai szobába, ahová a tömegnek csak zúgása hallatszik be. Jelentősen meghúzták az V. felvonás jeleneteit, gyorsítandó a cselekményt a végkifejlet előtt. Az 1842-es második előadás előtt végrehajtottak további rövidítéseket is, pl. kimaradt Sidonius jós teljes szerepe, a hozzá kötődő jelenetekkel — a változtatások zömét a drámáról írott, az előadástól független recenziójában Henszlmann Imre is javasolta. A jóslat elmaradása megint járt gyakorlati haszonnal is: kihagyhatták a színpad mélyén kialakított, pantomimmal megoldott látomást. A dráma minimálisan három díszlettel is megoldható lett: szoba (variálva), terem, kert. A színpadtechnikai szempontok ilyen súlyát az indokolta, hogy a Nemzeti Színház általában kénytelen volt díszlet-és jelmezraktáraiból gazdálkodni az új produkciók zöménél is. Ezúttal eltértek a gyakorlattól; mint a színlapról megtudhatjuk, „az új díszítményeket festette Engert úr nemz. szính. díszítő." A színház ugyanakkor igyekezett legalább a díszletek számát csökkenteni, amelyet azután más előadásban is felhasználtak. 24 Az operai fényességet emelte Erkel Ferenc kísérőzenéje, amely azonban elveszett 25 és a Nemzeti Színház balettmesterének, Hasenhut Leonardnak szintén nem ismert koreográfiája. A /Cegyertc-előadásokon egyértelműen lemérhető a színészi ambíció; az ősbemutató Fáncsy Lajos, az 1845. évi előadás pedig Laborfalvi Róza jutalomjátéka volt. Petronius Maximus szerepében a kétpólusú személyiség kiosztási lehetőségét maradéktalanul kihasználták: 147
