Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
Kerényi Ferenc: Drámaíró, színházbarát, műkedvelő színész: Teleki László
csak Aetius monológjára vonatkozik, amelynek közepén fordulópont van: a császárt bíráló szavak komolyságát maga üti el, fordítja tréfára. Kemény G. Gábor úgy vélte, hogy a főhős kettőssége abból adódik, amíg az író Teleki világosan látja már a feudális világ összeomlásának szükségszerűségét és elkerülhetetlenségét, addig a politikus Teleki még nem tud választ adni a „hogyan tovább?" kérdésére. 15 Teleki a dráma kiadásának előszavában szándékosan nem adott fogódzót műve értelmezéséhez: „Mit kívántam, e munkámban fösteni, mi legyen azon fő eszme, melyt az egész színműn keresztül ügyekeztem vinni: azt itt igazolás gyanánt előadni s fejtegetni fölösleges..." Úgy látjuk, a Kegyencet író Teleki tollát kettős probléma mozgatta. Egyrészt a célok és az eszközök kérdése. Széchenyi 1841. március 6-án jegyezte naplójába találkozását a megjelent drámával — két hónappal vagyunk a Pesti Hírlap megindulása után, három és fél hónappal a vitát kirobbantó Széchenyi-munka, a Kelet Népe 1841-ben június 26-i megjelenése előtt. Másrészt a közügyekbe felelősséggel avatkozó ember sajátosan arisztokrata problémája foglalkoztathatta Telekit: 1840-ben, 30. életévének betöltése után hívta meg az uralkodó a felsőtáblára, s az ottani, formálódó reformellenzék egyik vezérszónokaként került szembe először a születési rang adta közéleti jelenlét és a polgári értelemben vett professzionista politizálás dilemmájával a Nemzeti Kör majdani elnöke. Ezért nem tartjuk elszigetelt adatnak vagy titkosrendőri fontoskodásnak az 1847. július 16-i jelentést róla: „Teleki jelenleg egy drámán dolgozik, melynek főszereplői gr. Széchenyi István és Kossuth Lajos. Teleki el van határozva, hogy amennyiben a cenzúra részéről ezúttal nehézségeket támasztanának, drámáját Lipcsében nyomatja ki." 16 E kettős dilemmáját az író Petronius Maximus alakjában emelte a művészi ábrázolás szintjére. Hőse — mint azt idézett önjellemzése bizonyítja — két szélsőség között ingadozik. Az egy drámai személybe sűrített belső konfliktus ilyen intenzitással Katona József óta nem volt jellemző a magyar színpadi irodalomra; a homogén jellemek, a személyekben elkülönített szélső értékek ábrázolása volt a közkeletű. A romantika végletesebb lehetőségeinek kipróbálása csak néhány év múlva, a liberális érdekegyesítő álláspont egyre nyilvánvalóbb válságának időszakában jelentkezik majd ismét drámairodalmunkban: Petőfi Sándor Tigris és hiénájában (1846), Czakó Zsigmond életművében, pl. a Leonéban (1846) és főleg a posztumusz nyilvánosságú János lovag főhősében, Palizsna Jánosban, az „élet angyalördögében" — valószínűleg nem Teleki hatása nélkül. Mint köztudott, még akkor, 1846/47-ben sem tudott az irodalomkritika és a színpad mit kezdeni ezekkel a művekkel, kerülte a velük való találkozást. Könnyen érthető és a kortárs kritikusok szempontjából szükségszerű tehát az az elutasítás, amely — a kétségbevonhatatlan tehetség leszögezése mellett — a Kegyenc megjelenését, majd színpadi bemutatóját fogadta és amelynek legfontosabb tételében, Petronius Maximus kritikájában nemcsak Vörösmarty és Bajza, hanem Bajza és Henlszmann is egyetértett — hónapokkal csupán 1842 májusában megkezdett, a magyar romantikus dráma mintáit és útjait vitató polémiájuk előtt. Vörösmartyban, aki 1837-ben, az Elméleti töredékekben a liberális esztétika álláspontját fogalmazta meg a dráma számára, a valóság megnemesített ábrázolásának programjában a megnyitandó Pesti Magyar Színház tevékenységét előkészítendő, „... az utálat, Maximus, a hős iránt olly nagy fokra hágott, hogy Valentinián gyáva bűnei iránt gyöngíté benne a gyűlöletet." 17 , bár a költő a közvetett, a bűn megutáltatása útján keltett pozitív erkölcsi hatáskeltés lehetőségét ezúttal is, általánosságban fenntartotta és elfogadta. A megnemesített, eszményített hős hiánya, azaz a mögötte rejlő liberalis-érdekegyesítő erkölcsi nevelő szándék kétségbevonása Bajza indulatát is kiváltotta, aki „alapjában elhibázott mű"-nek nevezte a Kegyencet. 18 (Figyelemre méltó, hogy Bajza 1842/43ban hasonló felfogást fogalmazott meg Shakespeare ///. Richard\áró\ és némileg Othe/lo]áró\ is.) Henszlmann Imre a szerető férj és a cselszövő kibékíthetetlen és fel nem oldott, kellőképpen nem motivált ellentétét rögzítette kritikájában. 19 Látszólag eltér tőlük Széchenyi István véle146
