Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)

Praznovszky Mihály: Teleki László és a vármegyék 1861-ben

Praznovszky Mihály TELEKI LÁSZLÓ ÉS A VÁRMEGYÉK 1861-BEN Az általunk vizsgálandó négy hónap igencsak rövidke szakasz a politikus Teleki László pályáján. A nemzet históriájában pedig — mint idő — szinte ki sem mutatható. Ám ha tudjuk, hogy 1861 januárjától májusig terjedő időszakról van szó (esetleg tegyük hozzá, hogy augusztusig), akkor máris nem pár hónapról beszélünk általában, hanem az egyik legkeményebb, legviharosabb magyar történeti politikai küzdelemről, amelynek során nemzedékek és eszmék csaptak össze. A negyvennyolcasság próbatétele több volt ekkor, mintsem egy eszméhez, egy cselekvési lehetőséghez való ragaszkodás. A harc abban és ott dőlt el, hogy Magyarország milyen társadalmi alapokon, milyen eszmei felvértezettséggel tudja vállalni a történelem által rákényszerített szerepet: együtt lépni Európával és a társadalmi-gazdasági haladással, vagy végleg belesüllyedni az elmaradott népek sorába-sorsába. A kortársak legjobbjai, egyik oldalon Deák, Eötvös, Kemény és mások azt tételezték fel, hogy a Habsburg-hatalommal való kiegyezés, a másik oldalon Kossuth, Teleki, Madách és mások pedig azt, hogy a független államiság biztosítja Magyarország felemelkedését és jövőjét. A küzdelem végül is felemásan dőlt el. Ahogyan Szabad György megfogalmazta, illúzióvá vált a korszerű, és „realitássá az idejétmúlt"

1 — azaz a kiegyezés a Habsburg birodalmat mindenekelőtt éppen Magyarország kívánatos jövője és tartós felemelkedése terhére és rovására éltette tovább. Ám ez csak nagyon rövidke haladék volt, hiszen pár esztendő múltán a történelmi szükségszerűség egyszerűen elkerülhetetlenné tette az igazi, a valódi döntés vállalását a magyar politika irányítói s a magyar nép számára is. S bármi is legyen az utókor vitája e döntés felett, az idő kérlelhetetlenül bebizonyította és igazolta, a hagyományokhoz, a múlt értékeihez csak úgy lehet ragaszkodni, csak olyan mértékben lehet kötődni, hogy az elősegíthesse az alkotó, gyarapodó jelen világát. Teleki László életének utolsó négy hónapját követjük nyomon. Egy páratlanul gazdag és ugyanilyen módon töretlen ívű és elkötelezettségű politikusi pálya zárult le tragikus módon. Teleki László soha nem panaszkodhatott, hogy a történelem szűken adta neki a kritikus helyzeteket, a megmérettetés pillanatait. E rövid időszakban is mennyi minden történt vele. Az emigráció vezetőjeként él és dolgozik, s egy rosszul szervezett légyotton egy semleges országban elfogják, kiadják annak a hatalomnak, amely már egyszer halálra ítélte. Visszakapja szabadságát, de egyelőre a politizálástól is vissza kell vonulnia. Neki, akinek lételeme és mindene a politika, egyetlen éltető érzelme a hazaszeretet. Visszavonultság, majd egy nemzet túlzásig felfokozott rajongása, egy óhajtott vezetői szerep vállalása és végül szembesülés úgy a helyzettel, hogy mint pártvezér elletétbe kerül azokkal, akiket ő juttatott a párt vezérkarába s akik szembefordultak azzal, amit ő pártvezérként és politikusként hirdetett és helyeselt. E konfliktushelyzet megoldásának az emberiség története során oly kevés megnyugtató megoldása akadt... Jelen tanulmányunkban ezt a rövid időt vizsgáljuk meg az adott keretek között. Szinte nem volt a négy hónapnak olyan eseménye, amelyben Teleki valamilyen módon érintve ne lett volna. December végétől kezdődően szerte az országban, nyilvános gyűléseken és magánbeszélgetésekben az ő neve hangzott el a leggyakrabban, természetesen az emigrációban élőket leszámítva. Először az életéért való aggodalom késztette állásfoglalásra a megyéket, majd mindenki azt találgatta: mikor és hogyan lép újra a politika küzdőterére, vajon hogyan tud alkalmazkodni olyan hosszú távollét után a csöppen sem kiegyensúlyozott és egységes magyar közélethez. 117