Teleki és kora. Szirák, 1985. november 12-13. (Discussiones Neogradienses 3. - konferencia kötet. Salgótarján, 1987)
Lukács Lajos: Teleki László elfogatásától öngyilkosságáig és a nemzetközi diplomácia
ta John Russellnek, Anglia külügyminiszterének, aki egyébként más forrásokból is tájékozódhatott. A bécsi angol követség, melynek élén Lord Loftus állt, első helyettese, Julian Fane ügyvivő útján tájékozódott Rechberg osztrák kormányelnöknél és külügyminiszternél Teleki elfogatása és kiadatása ügyében. Eljárása összhangban állott Lord Loftus megelőző működése jellegével és természetével — mindig is szem előtt tartva kormányának Közép-Kelet-Európái érdekeit, Ausztria hatalmi állásának biztonságát, egységét — de sohasem hanyagolva el a belső reformok megvalósításának szorgalmazását. Fane ügyvivő a Teleki-esetben józanságra, mérsékletre intett és bécsi akcióval összhangban lépett kapcsolatba drezdai kollegájával Murray-val is. Egyébként a jól informált Palmerstont 1860. december 22-én Kossuth is felkereste levelében sürgős és hatásos közbelépést kérve. Az angol kormány további eljárásáról Kossuthnak már nem volt tudomása, csak annyit tudhatott meg Palmerston titkárától, hogy levelét továbbították Lord Russell külügyminiszterhez. Annyit kétségtelenül megtudhattak Bécsben az élénk diplomáciai mozgásból, hogy London nem venné jó néven, ha az elfogott Teleki ellen — akit 1851 szeptemberében Kossuthtal együtt távollétében halálra ítéltek — valamiféle súlyosabb megtorlást alkalmaznának, tápot adva ezzel a magyar nemzeti mozgalom további kiszélesedéséhez, felerősödéséhez. Ami pedig a szász kormány eljárását illette, ebben a vonatkozásban az angol kormány Murray követ útján kifejtette neheztelését — magyarázatot kérve, amit Beust 1861 január közepén meg is adott. Ebben hivatkozott Szászországnak Ausztriával fennálló kötelezettségeire, a német államok 1836. augusztus 18-i egyezményére, az 1854-i újabb szövetségi határozatokra, melyet 1854. december 28-án kettős szövetségi miniszteri határozat csak fokozottabban megerősített. Palmerston kormánya — ha nem is igazolva Drezda eljárását —, de a választ tudomásul vette, azzal a kiegészítéssel, hogy az események lezajlása után a Teleki üggyel kapcsolatos szászországi diplomáciai levelezését 1861. február 15-én az alsóház elé terjesztette — nem kis mértékben az általános rosszalló közhangulat csillapítása céljából is. Franciaországot Teleki elfogatása és kiadatása némileg közvetlenebbül érintette. Neve Párizsban jól ismert volt és különösen 1849 óta maga III. Napóleon és Jeromos herceg tartotta számon Telekinek — mint a magyar emigráció vezető testülete egyik tagjának — működését. A fogoly Teleki túlságosan is jól értesült volt, túlságosan is sokat tudott ahhoz, hogy Párizs közömbös maradhatott volna és az esettel kapcsolatban ne tarthatott volna felesleges komplikációktól, melyek a békésebbé váló francia-osztrák viszonyra nem jó hatást gyakorolhattak. Állítólag III. Napólaon, Jeromos herceg és több más bizalmasa előtt Szászország eljárását infámiának minősítette és Thouvenel külügyminisztert erélyes fellépésre utasította. 1860. december 24-én Párizsból ilyen értelmű utasítás ment el de Moustier bécsi francia követhez és hasonló értelemben fordultak Ausztria párizsi követéhez is. A lényeg az volt, hogy Teleki ellen szűntessék be az eljárást és bocsássák szabadon. Ennek 1861. január 1-én történt bekövetkezéséhez a magyarországi kritikus helyzet, az Októberi diplomát követő fenyegető közhangulat és a növekvő ellenzéki társadalmi mozgalmak jelentősen hozzájárultak, de a nemzetközi diplomáciai nyomás is jócskán éreztette hatását. A vesztett 1859-es háború után Ausztria aligha kívánta gondjait szaporítani és minden logikus érv amellett szólt, hogy Telekiből semmi esetre se csináljanak mártírt. Annak ellenére, hogy Rechberg is nyakig benne volt a kiadatási históriában - úgy tűnik utóbb elegáns diplomatikus fordulattal igyekezett az ügyet Mecséry rendőrminiszter számlájára írni, afféle rendőri túlzott ügybuzgalomnak tekinteni. Az összetevők bármennyire is bonyolultak voltak, az elfogatás, kiadatás és szabadon bocsátás körül, annyi bizonyos, hogy miután Telekit váratlanul Ferenc József elé vezették, aki feledve múltját nagylelkűen kegyelmet adott — ezen esetről Thouvenel francia külügyminiszter azon nyomban értesítette a magyar emigráció illetékeseit, kissé oly módon is prezentálva, mint a francia közbenjárás eredményességét. Ugyanazon nap — 1861. január 2-án — amikor a londoni lapok már hozták a 114
