Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Csiffáry Gergely: A XVIII–XIX. századi szénbányászati kezdeményezések a Bükk-hegységben

nyitotta meg az egri püspöki uradalom. A termelt szenet idegenkedés fogadta büdössége miatt. A téglaégetésnél sem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, s ezért utóbb a bánya üzeme leállt. Feltételezhetően, a bányanyitás helye a mai Bátor-Tyúkfészek nevezetű határrészen volt. Ezt látszik igazolni az is, hogy a két világháború között e területen magánvállalkozásban mangánérc után kutatott egy egri polgár — Bakonyi László —, akinek a munkavezetője bizonyos Krusnyitzky nevezetű aknász volt. Krusnyitzky munkanaplójában említi, hogy a területen 18. századi szénbányászatra utaló tárónyomokat és eszközöket talált. Bátorban a 19. században is folytak szénműveletek. Igy 1842—1845 között a bérlő bizonyos Morandi Pál, egri polgár. 1860-ban az egri káptalan újabb szénkutatásokat indított a területen. Mintegy 5 helyen Eger mellett — Egerszalókon, Bátorban, Egerbaktán és Szarvaskőn — kutattak kőszén után. A legeredményesebb fúrások a Bátor melletti Szénkő-Tólápa völgyben voltak. A bátori szénbánya 19. századi működésének utolsó 3 évében: 1874-ben 2521, 1875-ben 2401, míg 1876-ban 93 t, szenet termelt. A termelés megszűnésének okai között a fogyasztók hiánya említendő az első helyen. A szenet csupán a káptalani téglaégetők és a káptalan egri malma hasznosították. A szén szállítása közúton drágának bizonyult. A tüzeléstechnika fejletlensége, vagyis a vaskályha használata még alig terjedt, ami szintén meghatározó jelentőségű. Ezenkívül a bányászatot akadályozták műszaki nehézségek és vízbetörések is. Bizonyára a szén gyenge minősége sem kedvezett a használatának. A baktai-bátori szén minőségét jól jelzi, hogy míg a nagybátonyi barna szénből 11,4 mázsa, a többi borsod megyei szénből 12,3—18,9 mázsa pótolt egy öl fenyőfát, addig az egerbaktaiból 16,9 mázsa, a dorogháziból 15,3 mázsa. A 18.—19. századi gazdasági és társadalmi feltételek nem voltak alkalmasak a Bükkhegység területén korán felfedezett kőszén ipari hasznosítására. A parasznyai szenet 1788-ban ugyan megvizsgálta Piller Mátyás pesti egyetemi tanár, de az még közel háromnegyed évszázad múltán is hasznosítatlan maradt. 1850-ben Fényes Elek így írt róla: „Parasznya: a hegye a legff jobb kőszénnel bővelkedő, mely míveletlenül hever. Míg Varbónál megemlíti: „...a hegyek kőszenet is foglalnak magukban. Az sem segített időközben, hogy még 1829. december 23-án a magyar kamara előterjesztésére az uralkodó úgy rendelkezett, hogy a Varbó és Parasznya községben levő szénelőfordulásokat árverésen adják bérbe. A diósgyőri kőszén felhasználása A Diósgyőrben 1767-ben felfedezett kőszén is évtizedekig kihasználatlanul hevert ipari fogyasztó híján. Említettük, hogy Fazola Henrik fáradtságot nem ismerve kutatott. Kutatásainak eredményeként engedélyt kapott az uralkodótól, hogy Diósgyőr közelében, a Garadna patak völgyében vasgyárat építsen. Tehette ezt a közeli upponyi vasbányák és vasérclelőhelyek felfedezését követően. Ómassán, ahol együtt volt a víz és a fa az 1772 tavaszán elkészült kohóban már vasat csapoltak. Az, hogy az első időben a diósgyőri kőszén nem foglalta el azt a helyet, mely méltán megillette volna, azzal magyarázható, hogy a hatalmas diósgyőri koronauradalom területén a 18. században valóságos ősrengeteg volt. Igy a faszén felhasználására kedvezőbb feltételek adódtak mint J kőszénére, másrészt szénnel való „kohászkodás technológiáját ekkor még nem alkalmazták. 1788-ban a Helytartótanács felkérésére Piller Mátyás megvizsgálta a diósgyőri szenet. 1812-ben Fazola Henrik fia. Frigyes, diósgyőri gyárigazgató a diósgyőri szenet termeltette a vashámor részére. Ő volt az, aki a napóleoni háborúk kontinentális zárlata idején az an63