Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Csiffáry Gergely: A XVIII–XIX. századi szénbányászati kezdeményezések a Bükk-hegységben

gol acél pótlására bevezette a cementacél gyártását, amelynél faszén helyett kőszenet használtak finomításhoz. A diósgyőri szénbányák feltárása 1867-ig megtörtént. Az irányító szervek ismerték már a szén minőségét, és megjelentek a nagy fogyasztók: a helybeli vasgyár, a vasút, az egyéb ipari üzemek és a nagyközönség. Csupán a vasmű ipari nagyüzemmé való kiépítése hiányzott, és a bányát a tiszai vasúttal összekötő vasútvonal. A kiegyezés után a magyar kormány az addig elhanyagolt állami bányászat és ipar területén gyors intézkedéseket hozott. Állami kezelésbe vette a gyárat, elhatározta a korszerűtlenné vált régi vasgyár megszüntetését, és helyettes Miskolc és Diósgyőr között állami tulajdonú földeken, a Szinva jobb partján egy 200 000 bécsi mázsa vasúti sín gyártására alkalmas vasgyárat épített, 1868-ban az új kohó el is készült. Ez biztosította a későbbiekben a diósgyőri szénbányászat jövőjét. A Bükk másik részén — Heves megyében — a régóta ismert és több szakaszban müveit bátor-egerbaktai, szarvaskői telep feltárása, illetve a 19. század végén, 1894-ben, bejegyzett egercsehi széntelepek feltárása és művelésbe vétele azonban nagyfogyasztók híján 1906-ig váratott magára. A tartós szénbányászat megteremtése a Bükk vidékén is jelentős ipari fogyasztópiac meglétét kívánta. Ismert tény, hogy a szén háztartási fogyasztópiaca a 19. században csekély volt. Ürmössy Lajos megemlíti egy helyen, hogy a 19. század utolsó negyedében is milyen nagy feladatot jelentett a lakosság hozzászoktatása a kőszénnel való tüzeléshez. Példaként említi, hogy amikor Mandelló Hugó megkezdte a sajókazai szénbánya művelését, széntüzelésre alkalmas kályhákat és 10 mázsa szenet — házhoz szállítva — ajándékozott számos környékbeli családnak. A fogyasztás szempontjából először csak azok a községek jöttek számításba, ahol a tűzifa beszerzése már nehezebbé vált. Betanított emberek mentek a házakhoz, és az ajándék szénnel egész nap tüzeltek, hogy annak használhatóságát bebizonyítsák. Ha a bükki szénlelőhelyeket a korabeli hazai szénelőfordulások sorába állítjuk, a következőket tapasztaljuk: Brennbergben 1753-ból, Salgótarjánban 1766-ból ismert korai előfordulásokat az Egerbaktán és Diósgyőrben 1767-ből megismert szénre utaló adat követi. Nógrádverőcén 1768-ban, Somoskőn 1768-ban, Mályinkán, Tardonán, Parasznyán 1769-ben említenek szénelőfordulásokat. Ezután az első adat a nevezetes erdélyi bányák közül Domaniból és Kemenceszékről van, ahol 1771-ben találtak szenet. A történeti Magyarország egészét tekintve így hazánkban harmadikként a Bükkben találtak kőszenet. Ha azonban azt kutatjuk, hogy hol létesültek legkorábban szénbányák a korabeli Magyarországon, a sorrend a következő: Brennberg (1759), Nógrádverőce (1768), Vértessomlyó (1780), Dorog (1781), Vasas (1782), Pécs (1785), Sajókaza (1786), Anina (1790), Váralja (1793). A tizedik a sorban az egerbaktabátori bányanyitás 1796-ban. Ha a kronológiát folytatjuk a 19. századi bányanyitásokkal, úgy Nagymányok (1804), Máza (1807), Kárász (kb. 1810), Sárisáp (1810), Szászvár (1811), Diósgyőr (1812), Karancskeszi (1823), Ózd, Sajóvárkony, Center (1825), Inászó (1846) következik időrendben. A Bükk-hegység területén korán felfedezett kőszenet Egerbaktán, Bátorban, Diósgyőrben, Szarvaskőn és a 20. századtól Egercsehiben bányászták. A hosszabb-rövidebb ideig működött vagy működő bányák tevékenysége a közel kétszázéves múltra visszatekintő szénbányászat történetének fontos állomásai. 64