Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)
Csiffáry Gergely: A XVIII–XIX. századi szénbányászati kezdeményezések a Bükk-hegységben
külszíni szénelőfordulások kitermelésére, amivel a fejlődő ipar energiaellátását segítették elő. Ez olyannyira központi iparfejlesztési kérdéssé vált, hogy Mária Terézia 1766-ban külön jutalmat tűzött ki a széntelepek bejelentői részére, továbbá II. József 1782-ben elkészíttette az ország szénvagyonának az első kataszterét. Az osztrák örökös tartományokban már 1788-ban a kőszenet, szabad, tehát az uralkodó részére fenntartott ásványnak minősítették. Magyarországon azonban a földesúri érdekek ekkor is diadalmaskodtak. II. József említett 1788-i rendeletében a földtulajdonosok javára döntött, azaz a szén is a föld tartozéka maradt. Az, hogy a textiliparban és az üveggyártásban egyaránt fontos hamuzsírt a 18. század közepén fából állították elő, hatalmas erdőpusztításokhoz vezetett. Ezt felismerve Bécsből — Mária Terézia uralkodása idején — egymásután bocsátották ki az ásványi tüzelőanyag felhasználására buzdító felhívásokat. A hazai kőszén kutatásokat segítette elő Mária Terézia 1756. évi utasítása. „A közérdek úgy kívánja, hogy a természetnek ezt az ajándékát, különösen azon a vidéken, ahol a fahiány nagyon is érezhető, mívelés nélkül ne hagyják, hanem a fa pótlására használják, miként azt más művelt tartományokban már megteszik... A Habsburg uralkodónőt és tanácsadóit — országa súlyos katonai-gazdasági helyzete — a hétéves háború alatt (1756—1763) Szilézia végleges elvesztése is a bányászat, az ipar és a kereskedelem fellendítésére késztette. A kívánt fejlődést ezért központi intézkedésekkel is elő akarták mozdítani az 1756 utáni években. 1763. május 1-én Mária Terézia Felső-Ausztriában bányászati kutatásokra adott ki rendelkezést, amelyben a bányászati kutatóknak és a bányabejelentőknek 30, 50 és 100 dukát jutalmat helyezett kilátásba. Az uralkodó az elszenvedett háborús kudarcok hatására Magyarországon is megengedhetőnek tartotta ebben az időben a gyárak és ipari üzemek létesítését, s ennek érdekében a Gazdasági Tanács révén javaslatot készített, miként lehetne Magyarországon is eredményes iparpolitikát folytatni. A Gazdasági Tanács csupán a nyersanyagok termelését tartotta célszerűnek, s az osztrák gyáripar kiegészítését javallta. A javaslat alapján a királynő jutalmat tűzött ki mindazoknak, akik tőzeget fedeznek fel és jelentenek be. A bejelentőknek 40 arany jutalmat helyezett kilátásba. Az 1768. évi rendelete már a kőszénre is kiterjesztette a határozatot, és jutalmat már 100 aranyban állapított meg. E rendelet hatására Magyarországon többfelé meg is indultak a szénkutatások. Hazánkban először 1714-ben említenek kőszénlelőhelyet. Majd 1753-ban a Sopron melletti Brennbergbányán talált szenet bizonyos Rieder János kovács, aki ezidőtől a szenet a műhelyében fel is használta. Az 1759-ben megindult, majd megakadt szénbányászat végül 1789-től Schneider Ferenc vállalkozása nyomán végérvényesen meghonosodott, amely azóta is folyamatos Magyarországon. A 18. század derekán a Bükk-hegység bányászatilag még feltáratlan területnek számított. A Bükk-hegység kőszéntelepeinek a felkutatására 1764 körül az egri püspöki uradalom tette meg az első lépéseket. Gr. Eszterházy Károly egri püspök hatalmas építkezésekbe kezdett. A középítkezésekhez szükséges nagymennyiségű építőanyag igénye (kő, vas, tégla) jelentős ún. háttéripar meglétét kívánta. Különösen sok építő téglára volt szükség és a területen addig létesült nagyszámú téglaégető kemencét a korábbi fa helyett kőszénnel kívánta a püspök fűttetni. 1764-ből említik először a szén előfordulását a Bükk-hegység területén. 1764. novemberében Ulrich uradalmi kormányzó jelenti az egri püspöknek: „... Hofner János egri lakatos említette, hogy a szén nyomát — valaha egy olasz ember találta volna meg az Apátfalva felől való hegyekben. Sajnos a Hofnertől vett 1764-es adatból még nem tudjuk meg, hogy pontosan hol és 61