Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Fűrészné Molnár Anikó: A tatabányai bányamunkások élet- és munkakörülményei, politikai szervezettségének problémái a gazdasági világválság éveiben

való törekvésnek nagy része van abban, hogy a bányákban a balesetek száma szaporodik. (9) A Népszava megszívlelendő adattal is szolgált, „... a halálos balesetek száma a bányaiparban az egyik évről a másikra" - 1930-ról 1931-re - „135 %-kal emelkedett!" (10) A nagy munkanélküliséget arra is kihasználták, hogy új munkást „űk a legalacsonyabb bérek mellett alkalmaztak. Sőt meglehetősen nagy számban vettek fel szakképzett vájárokat csillésnek, természetesen csillés bérrel, miközben vájármunkát végeztettek velük. A munkanélküli vájár pedig választhatott a 20—30 %-kal alacsonyabb csillésbér vagy a reménytelen munkanélküliség, a gyermekei pusztulását jelentő éhínség között. A munkanélküliek időnként jelentkezhettek ún. ínségmunkára. Akinek „szerencséje volt" bejutott. „A hatósági segélyezésnek... koldulási jelleget adnak,... — írta a Népszava (11)... a tekintetben, hogy mikor és kire kerül sor a munkára való beosztásra, nem érvényesül munkanélküliségének tartama és családi körülményeinek mibenléte." Ugyanakkor „... az ínségmunkák olyan tevékenységet jelentenek, hogy a szakmunkások munkabérei folyton csökkennek és a munkáltatók az ínségmunka mértékéhez mérik a béreket. (12) A gazdasági válság éveiben járt József Attila Tatabányán. Falukutatásra jött, de a munkások sorsa is érdekelte. Tapasztalatairól, a bányatelepen látottakról a költő nővére, József Jolán „A város peremén" című könyvében pontosan beszámol. A munkáskolóniák házai, a munkáslakótelep szerkezete, a házak elhelyezése a társadalmi ranglista különböző fokán állók helyzetét, a bányásztársadalom hierarchiáját szemléletesen tükrözte. A telep szélén, nagy kertektől övezve épültek a tiszti, az altiszti és a felvigyázói lakások, amelyek két-három szobásak, illetve egy-két szobásak és komfortosak voltak. A szobakonyha-kamrás munkáslakások alapterülete összesen 35 m volt. Hat munkáslakásból állt egy lakóház, lakásonként tenyérnyi előkerttel és a ház mögött néhány négyzetméternyi udvarral. Három munkáslakásra jutott egy közös árnyékszék, a házak előtt fedetlen csatornában folyt a szennyvíz. Az ivóvizet fúrt kerekes kutak szolgáltatták 1907-ig, amikor a bányászkolóniákon a fertőzött víz miatt súlyos tífuszjárvány tört ki. Ekkor építették ki a bányákból kiemelt karsztvíz felhasználásával a telepek vízvezeték-hálózatát. Ez azonban nem jelentette a lakóházak komfortosítását, hiszen a vizet a lakók az utcai nyomós kutakból hordták. A századforduló után a munkáslakásokba bevezették a villanyvilágítást is, amelyhez az energiát az 1898-ra megépített erőmű szolgáltatta. (13) A munkáslakások konyhájában téglából rakott tűzhely állt, ezt egészítette ki mint berendezési tárgy a társulattól kapott gyalult deszkából készült asztal, a fapad, a stelázsi, a szobában vaságyak és a villanyégő (ami szintén a lakás tartozéka volt). Fűtési célra a bányától igényelhető vasból készült dob-kályha szolgált. A többi berendezést maguk a bányászok, saját anyagi körülményeiktől függően alakították ki. A szoba padlózata hajópadló, a kamráé és a konyháé tégla volt. Az ajtókat barnára vagy szürkére mázolták, a falakat fehérre festették, nem egy konyhában szürke lábazattal. Ezek a komfort nélküli lakások is elvesztek azonban a bányász számára, ha a bányától betegség, vagy politikai okok miatt elbocsátották. III. A tatabányai bányamunkásság politikai erőviszonyai a válság éveiben A tatabányai munkásmozgalom történetének talán legnehezebb korszaka volt az 1929—33-as időszak. Rendkívül megnehezítette a szervezeti tevékenység folytatását, a bányászok gazdasági helyzetének javítását és politikai törekvéseik kialakítását az a körülmény, hogy a nagytömegű munkaerő-felesleg következtében a munkaadók nemcsak a munkabírás, a telje46