Adatok a Magyarországi szénbányászatról. Salgótarján, 1984. október 9-10. (Discussiones Neogradienses 2. - konferencia kötet. Salgótarján, 1985)

Fűrészné Molnár Anikó: A tatabányai bányamunkások élet- és munkakörülményei, politikai szervezettségének problémái a gazdasági világválság éveiben

lalatok vagyona viszont jelentősen emelkedtek a gazdasági válság éveiben is. A MÁK vagyona 1929-ben 146 millió pengő volt, 1933 végére — a gazdasági válság ellenére — már 170 millióra emelkedett. A Salgó vagyona pedig 75 millióról 87 millióra nőtt. A MÁK vagyona tehát 16,4 %kai, a Salgó vagyona 15,4 %-kal növekedett a gazdasági válság éveiben. (3) II. A tatabányai bányászok élet- és munkakörülményei a gazdasági válság időszakában A szénpiac helyzete erősen kihatott a bányamunkások számának alakulására. „A bányavállalatoknak első dolguk az, hogy a munkásokat elbocsássak, midőn a profit nem kielégítő" (1) — írta 1932-ben a Bányamunkás с lap. A bányatőkések rideg üzleti érdekeiket tartva szem előtt, — vagy ahogyan ők nevezték: az „üzemek gazdaságossága" miatt — a munkások ezreit bocsátották el. (2) A gazdasági válság éveiben a tömegesen munkanélkülivé vált bányászok és családjaik éheztek, lerongyolódtak, eladósodtak. De a még munkában állók helyzete is egyre súlyosabbá vált. A tatabányai munkástelepeken 1920-ban még 600 keresőre jutott 189 nem kereső eltartott. Ez nagyjából megfelelt az országos bányászátlagnak. 1929-ben már 100 dolgozónak kellett eltartani 242 nem dolgozót. 1933-ban pedig a dolgozók számának nagyarányú, majdnem 20 %-os csökkenése következtében 100 dolgozónak 290 nem dolgozót kellett eltartania. Ezek a számok önmagukban is érzékeltetik, hogy mennyivel nehezebbé vált az el nem bocsátottak sorsa is. (3) Az eltartottak száma jelentősen emelkedett, a bányamunkások keresete viszont évrőlévre kevesebb lett. (4) A bányamunkásoknak a válság éveiben kézhez kapott, tényleges bérének értékét csak úgy lehet valamennyire is pontosan meghatározni, ha figyelembe vesszük, hogy a bányák döntő többségében az év nagyobb részében csak heti 3—4 napot dolgoztak. Tatabányán 1929-ben még csak 3 üzemszüneti napot tartottak, ezt 1930-ban azonban már 54-re emelték, 1931-ben 65-re, 1932-ben 73-ra és 1933-ban már 92-re srófolták az üzemszüneti napok számát. (5) A 3—4 napos keresetből nehéz volt 7 napra biztosítani a megélhetést. A tényleges kereset 1931-ben a legszükségesebb élelmiszereknek még a felét sem fedezte. Valamivel jobb volt az átlagosnál kb. 15—20 %-kal többet kereső vájárok helyzete, de 1933-ig az ő keresetük sem fedezte az élelmezési költségeket. A nagyarányú munkanélküliséget a bányakapitalisták felhasználták a kizsákmányolás fokozására. A válság éveiben a keresetek állandó csökkentése mellett mindent megtettek a teljesítmények növelésére és nem is sikertelenül. „Az egy műszakra eső teljesítmények Tatabányán 1920-ban még csak a háború előtti teljesítmények 90 %-át érték el, 1930-ban viszont már 34 %kai túlhaladták a háború előttieket." (6) A teljesítménynek és a termelés intenzitásának növelése szinte kizárólag a bányamunkások munkaerejének fokozottabb igénybevételével történt. A fizikailag legyengült, a munkában megbetegedett dolgozókat számos bányában elbocsátották. „A MÁK társpénztárnál gyakorlattá vált — tudósított a Népszava, — hogy a beteget elbocsátják a szolgálatból. Igy járt a 66 éves B. Pál is, aki 27 éve szolgálja a vállalatot. November 16-án beteget jelentett. Az orvosi tanács azonban munkaképesnek minősítette. Nem tudott dolgozni... újból beteglapot kért. A beteglap után kiadták a fölmondást is..." (7) „Ha a bányász dolgozik, fizeti a társpénztárt. Ha beteg leszámoltatják. Ha leszámoltatják, kiteszik a lakásból... A beteg bányásznak nincs helye a vállalatnál, mert az orvosi kezelés, a gyógyellátás emészti a társpénztár tőkéjét...' (8) Pedig „... a kevesebb munkással folytatott többtermelésre 45