Szirácsik Éva (szerk.): Uradalmak kora - Discussiones Neogradienses 10. (Salgótarján, 2010)
Rémiás Tibor: A szádvári uradalom lengyel (górál) telepesei a herceg Esterházyak és a gróf Andrássyak földesurasága alatt
DISCUSSIONES NEOGRADIENSES 10. - URADALMAK KORA merünk. Ma már csak egy kőkereszt őrzi helyének és ottlétének emlékét, amit a lebontás évében állítottak. A kicsiny zsindelytetős fatemplom mellett három harangnak is helyet biztosító harangtorony állott. Az egymást hangzásban jól kiegészítő három harang csak a világháborúkig hívhatta templomba, tájékoztatta a reggeli, déli, esti időről, figyelmeztette a közelgő avagy bekövetkezett veszélyre, pusztulásra, természeti csapásra a derenkieket. A világégést megelőző fegyverkezés számot tartott a két nagyobbik harangra. A meghagyott, legkisebb harang volt valójában közülük a legrégebbi. Külső oldalára fölkerült öntésének dátuma: „ANNO 1727”. A javarészt írástudatlan vagy olvasni-írni éppen csak hogy tudogató lengyel telepes jobbágyokból álló lakosság mit sem sejtve a harang feliratának latin jelentéséről, egyszerűen - olvasat szerint - Anna-hamngnak nevezte. A kicsiny lélekharang népies megnevezése máig él az adatközlők emlékezetében. A nép mélyen vallásos volt. A két nagyobbik harang hiányát mihamarabb igyekezett orvosolni. A Derenkről történő elköltözéskor ez a két harang Emőd-Ist- vánmajorba került, ahová a falu lakosságának nagy része - közel 50 család - telepedett le. Az „Anna-harang”-on pedig hosszú huzavona és hányattatása közepette néhány centiméteres repedés keletkezett, s így régi, a derenkieknek oly kedves és feledhetetlen csengő hangját el is veszítette. Jelenleg a szögligeti római katolikus templom mellékoltárán pihen. Ez a néma harang jelképesnek is tekinthető a derenki lengyel telepesek életében, hisz Magyarországra jövetelükkel csaknem egy időben került hozzájuk a kis lélekharang (1727), amelynek hangjától évszázadokon át visszhangzott a Ménes-patak völgye. E maroknyi népcsoporttól csak addig vitte a szél az együttes imára szólító, a templomba hívó harangszót, amíg együtt laktak (1942-ig), és derenkieknek vallották magukat. Miután a szélrózsa minden irányába szétköltöztek, azzal identitástudatukban is repedés keletkezett. A derenki lengyelséggel való azonosulás ma már egyre ritkább, a repedés egyre mélyül, és néhány évtized múlva- a lélekharang sorsára jut: örökre elhallgat! Hála a Jóistennek ez a tendencia 1993-től, a Derenki Búcsúk népszerűsödésével jó irányba változott. Mellékletek Rémiás Tibor: "Derenk. A szádvári uradalom lengyel (górál) telepesei a herceg Esterházyak és a gróf Andrássyak földesurasága alatt"c. magyar nyelvű történeti monográfia (Miskolc, 2008) anyagának felhasználásával. (A kötet rövidített változatban lengyel nyelven is - Miskolc, 2009. - napvilágot látott.)
