Szirácsik Éva (szerk.): Uradalmak kora - Discussiones Neogradienses 10. (Salgótarján, 2010)

Rémiás Tibor: A szádvári uradalom lengyel (górál) telepesei a herceg Esterházyak és a gróf Andrássyak földesurasága alatt

DISCUSSIONES NEOGRADIENSES 10. - URADALMAK KORA

Összegzésként a földrajzi nevek vizsgálata alapján a következők állapíthatók meg. A derenkiek eredeti foglalkozása a 18. század elején - akárcsak az óhazában - a földművelés volt. Kevés volt a művelhető föld, viszont jól termett, a viszonylag nagy népsűrűség következtében azonban a földterületek elaprózódtak. Láthattuk ezt a birtoklásra utaló földrajzi neveknél is.

Kedvező feltételek adódtak az állattartásra (tehén, sertés, aprólék, kevés ló) és legeltetésre (Dolin) is. Ennek következménye, hogy fontossá váltak az étkezésben a növényi eredetű ételek mellett a tejtermékek és a húsfélék.

Az áttelepülés után újabb foglalkozás- és életmódváltozás történt. A jellegzetes alföldi településen földművelésre és állattartásra is sokkal jobb lehetőségek nyíltak. Újra foglalkozni kezdtek a szőlőműveléssel (Szőlőhegy). Meg kellett ismerkedniük a más minőségű és éghajlatú terület gabonatermesztésével is. Itt kezdték el a dinnye, a dohány és a napraforgó termesztését, Megjegyzendő, hogy a művelés miatt állandóan változó területrészek nem kaptak elnevezést.

1961-től, a termelőszövetkezet megalakulásától Istvánmajor mezőgazdasági jellege fokozatosan megváltozott. A termelőszövetkezetekben nem foglalkoztatottak, elsősorban fiatalok, Ernődön, illetve Miskolcon az iparban és a vasútnál vállaltak munkát. Istvánmajor lakossága napjainkra elöregedett. A település lélekszáma állandóan csökken. 1983-ban már alig haladta meg a 130 főt. Az áttelepüléskor, közel hetven évvel ezelőtt 230 fő élt itt. Fiatal házasokat csak elvétve találni, mindannyian igyekeznek városba, vagy a közeli Ernődre költözni. A Derenkről hozott lengyel nyelv már csak az öregek ajkáról hangzik fel, a fiatalok mind magyarul beszélnek.

Amint láttuk maguk a dűlőnevek, az útnevek, az utcanevek Istvánmajorban többségében már magyar elnevezésűek. Ez a lakosság asszimilálódásának a következménye. Nagyon kevés már a nyoma az egykori derenki szokásoknak is. Néhány évtizeden belül, az idősebbek és középkorúak elhalásával, még hírmondó is alig marad a „somfák” falujának népéről és nyelvéről, ami történeti gyöngyszeme a lengyel nyelvnek és kultúrának. Hacsak az egyetlen „Derenki”-nek nevezett utcája nem emlékeztet majd a múltjára.

A derenkiek vallása volt egyetlen olyan híd, amelynek révén közelebb kerültek a római katolikus magyar hívőkhöz, vagy a környező települések magyar lakossága leghamarabb így létesített kontaktust velük.

A derenkiek római katolikusok voltak. Elenyésző volt azoknak a száma, akik házasság vagy munkavállalás útján kerültek be e zárt közösségbe, és más val- lásúak lettek volna. A vallására nézve homogén lakosság egy völgyben elterülő, és az egyutcás elrendeződésű Derenknek kissé kiemelkedő, lankásabb részén felépített templomába járt imádkozni. A faépítkezés domináns jellegéből következett, hogy templomukat is teljes egészében fából építették fel (1731-ben?). Az 1943-ig meglévő derenki főtemplomról sajnos egyetlen rajzot, felmérést sem is192