Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban

Ezeken kívül jelentősnek mutatkozik a nemesek társadalmi súlya a Solt megyei Dunapatajon (1668-ban 19), Ráckevin (1668-ban 7), a kiskunsági Halason, a Csongrád megyei Szegeden és Hódmezővásárhelyen, a Békés megyei Békésen stb. Ezzel szemben úgy tűnik, hogy a Dunántúlon nem annyira a megnemesedett parasztok, hanem a török uralom első évszázadát átvészelt kis-nemesi falvak lakói alkották a kiváltságolt rend gerincét és az itt lényegesen gyengébb nemesi vármegyék behatolásának bázisát. Annak oka, hogy a megtollasodott mezővárosi civisek és falusi parasztok miért vállalták a nemességszerzéssel járó anyagi áldozatokat, az első pillantásra teljesen kézenfekvőnek tűnik. Bár a magyar szarvasmarhakereskedelem hasznát — akárcsak korábban — ekkor is az árucsereláncolat nyugati végén elhelyezkedő királyi magyarországi, illetve még inkább a külföldi (német és olasz) kereskedők fölözték le, egyes hódoltsági nagytenyésztők és nagykereskedők kezén is jelentős tőke forgott és halmozódott fel. Gyöngyös példája arra utal, hogy jó tőkefelhalmozási lehetőségek rejlettek a szőlőművelésben is. Mivel az üzemet bizonyos határon túl már nem volt érdemes és nem is lehetett bővíteni, s a pusztai üzemhelyek ára és bére amúgy is rendkívül alacsony volt, a felgyűlt tőke egyrésze tezaurálódott, de még így is bőven jutott belőle más, gazdasági szférán kívüli befektetésekre is. A szarvasmarhatenyésztéssel és szőlőműveléssel nagyban foglalkozó gazdák lehetőségeihez képest a nemességszerzés ára nem volt túlságosan megterhelő; Keglevich Miklós ugyan 400— 500 tallérért árusította a szabadságot jobbágyainak — igaz, ő vállalta az ármális megszerzését is —, másutt azonban néhány száz forintért is el lehetett nyerni a földesúr beleegyezését (a manumissiót) és a Bécsben székelő Magyar Kancellária sem szabta túl magasra a címereslevél kiállításának díját. Igy aztán nem csoda, hogy a módos gazdák — akik hovatovább mindennap érezhették a magyar feudalizmus erejét és felmérhették a kiváltságos osztályhoz való tartozás hasznosságát — tömegével úgy döntöttek: még akkor is rászánják ezt az összeget, ha egyelőre közvetlen hasznuk nem származnék a nemességszerzésből. A döntéshez magától a földesúrtól is kaphattak ösztönzést. A permanens pénzhiányban szenvedő birtokos osztály ugyanis, úgy tűnik, maga is szívesen nyúlt a pénzszerzésnek ehhez a könnyű s hovatovább szerén-szerte elterjedt módjához. Ki azért, mert csak így vághatta ki magát pillanatnyi szorultságából (például így szerezte meg török fogságba jutott családtagja váltságdíját), ki pedig azért, mert számításba vette: ílyképpen egyszerre nagyobb összeghez juthat, mint amennyi az illető nemesedő lakóhelyének több esztendei rendes adója. Mivel — mint arról más összefüggésben az alábbiakban még lesz szó — a megnemesedett telke általában továbbra is a manumittáló földesúr tulajdona maradt, sőt többnyire még adót is kapott utána, a manumittáló földesúr többnyire csak alattvalója jobb kizsákmányolásának lehetőségét vesztette el ezen tranzakció révén. Ez a magyarázata, hogy a földesurak miért vadásztak oly buzgón a tudtuk nélkül ármálist szerzett jobbágyokra, és azt is, hogy utóbb — a megváltakozási összeget megkapván — miért nyugodtak bele oly könnyen az illegális nemességszerző státuszváltoztatásába. A fenti képlet azonban inkább csak a kibocsátó földesúr oldaláról tekintve ilyen egyértelműen egyszerű és áttekinthető; a megnemesedett paraszt oldaláról nézve már közel sem annyira. Az újonnan formálódó hódoltsági nemesség jogi státuszának kérdése több ízben is felmerült a 17. század török-magyar béketárgyalásain. Esterházy Miklós nádor megbízottja az 1627-es szőnyi alkudozások során kijelentette: „A nemesség között pedig, akár jószágos legyen, akár czimeres, mi választást nem tehetünk, mert mi közöttünk minden nemes ember közönségesen egyaranus(=egyarányos) szabadsággal él", és ezért mentesülnie kell mindennemű török adótól és szolgálattól is. Ezzel szemben a török biztosok siettek leszögezni: „Miképpen a Zsitvatorkon (=a zsinórmértékül szolgáló 1606-os zsitvatoroki békeszerződésben) el vagyon végezve: me29