Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Szakály Ferenc. Magyar nemesség a 17. századi hódoltságban

lyik jobbágyős nemes, az olyan nemes az ő maga házátul és vetésétül dézmát többé nem veszünk, és semmiben nem háborgattjuk; de az melyek csak nemes nevet viselnek, iratos jobbágyok, és némelyek, az magyar urak, adójok, szolgalatjuk miatt pézzel (sicl) megnemesítették, azok nem szabados nemesek, adófizetőstül nem menthetik magokat. Némely falu penig egészlen is nemes, az ki hatalmas császár jobbágya. Az olyan adóbul, szolgálatbul magát nem mentheti." Noha a 17. századi béketárgyalások vitáiban rendszerint a magyar álláspont győzedelmeskedett, ezúttal a magyar fél volt kénytelen engedni. Az 1629-es szerződéstervezet margójára ezt a megjegyzést írta Esterházy nádor megbízottja, Tassy Gáspár: „Bizony dolog, hogy egyházi nemes embert ők egyet sem agnoscálnának örömest, hanem csak a kiknek falujok vagyon. De legnagyobb difficultés a nemes faluk miatt lenne, a kik épen mind nemesek. Azokról én, meo videre, így elmélkedtem vala, a mint Nagyságod ez articulus utolján látja. Nem is hiszem, hogy különben reámennének ezek is, sőt arra is, hogy császár dolgát ne tennék." Igy aztán, a megegyezést elősegítendő, maga írta bele a tervezet 14. pontjába, hogy a zsitvatoroki végzés után lett új nemesek, ha paraszt-funduson laknak, ez után is adózzanak a töröknek, miután az alispánok és a végvári kapitányok meghatározták, ki tekintendő új és ki régi nemesnek. „Az mely faluk pedig épen mind nemesek volnának, ha a zsitvatoroki végzésig szüntelen és mindenkor holdultanak, azok adójokat készpénzül megadják, de személyekben szabadságban tartassanak, úgy, hogy a törököknek ne ra Dotáljanak sem gyalogszerrel, sem szekerezéssel, sem pedig császár dolgára ne kénszerítesenek." Bár ez az articulus — akárcsak a 17. századi békeszerződések egyéb pontjai — nem annyira a hódoltsági, mint inkább a hódoltsági peremvidéki viszonyokat kivánta rendezni, zsinórmértékül szolgált a megszállt területen is. Heves-Külső-Szolnok vármegye, amely 1625-ben még a zsitvatoroki végzés megsértésének minősítette, hogy a törökök a hódoltsági — kivált a gyöngyösi — nemeseket jobbágy-módra adófizetésre kényszerítik, 1656-ban már közgyűlési határozatban mondotta ki, hogy a „gyöngyösi nemesek is tartoznak a töröknek adandó évi contributióban részt venni (azaz: a városra kivetett török pénzadóhoz, vagyonuk arányában hozzájárulni)". Ugyancsak az 1629. évi békeszerződés 14. articulusának szellemében járt el Forgách Ádám is, amikor a fundusán lakó gyöngyösi nemeseket 1659-ben felszólította: mivel megmaradásuk csak a város rendtartásával összhangban lehetséges, ne igyekezzenek kivonni magukat a városra kivetett török (és magyar) adók viselése alól, mert különben felhatalmazza a bírákat, hogy szigorúan efjárjanak ellenük. Miután az egyre izmosodó gyöngyösi nemesség a következő évtizedekben is tiltakozott a török adó viselésében való részvétel ellen, a vármegyei közgyűlés 1685-ben megengedte a magisztrátusnak, hogy ráküldjön a nemesek házaira, és — ha azok a kérésnek nem engednének — ingóságaikból foglalja le a kívánt összeget; amennyiben pedig ellenállnának, személyükhöz is hozzányúlhasson. ° Bár a nemesek másutt is rugództak ellene, más vármegyék sem fogták pártjukat és szerte a hódoltságban viselniük kellett a török adót. Jóllehet a hódoltsági jobbágyság nagyobb része rendelkezett — és gyakorta élt is — a szabad költözés jogával, a török földesúr imitt-amott a nemesek szabad helyváltoztatási jogát is elvitatta. Zsarnóczai István dunaharaszti nemes valamikor az 1651 előtti években Csiktarcsára akart költözni, török földesura azonban tudomást szerezvén a dologról, marháit elhajtatta, magát pedig Pesten elfogatta. Marháit végül is csak a dunaharasztiak kezességén tudta visszaszerezni, ezért megígérte, hogy mindaddig eredeti lakóhelyén marad, amíg ott békességes lakásuk lehet.

21 Mivel — mint azt már futólag említettük — a manumissiót ritkán követte a megnemesedett telkének felszabadítása (inscriptio vagy exemptio), az új nemesnek rendszerint viselnie kellett a magyar földesúri, egyházi, vármegyei és állami adót is. Ez magyarázza, hogy Gyöngyös városa 1671-ben Koháry István füleki főkapitány jobbágyának mondotta Cseőke Lukács ne-