Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Szathmári István: A magyar irodalmi nyelv a XVII. század végén
Szathmári István: A MAGYAR IRODALMI NYELV A 17. SZÁZAD VÉGÉN Tisztelt Konferencia! 1. Legyen szabad előadásomat egy szubjektív megjegyzéssel kezdeni. Nagy örömmel vállalkoztam rá, hogy a „Magyarország társadalma a török kiűzésének idején" című, valójában történész konferencián előadást tart hassak a korabeli magyar irodalmi nyelv kérdéseiről. Mindenekelőtt azért, mert kedvenc kutatási területem irodalmi nyelvünk létrejöttének, kialakulásának, megszilárdulásának és mai változásának a vizsgálata. A másik ok még kézenfekvőbb: tudniillik a nyelvtudományon belül a nyelv rétegeződésének — és benne a legfontosabbnak, az irodalmi nyelvnek — a kutatása áll legközelebb a történettudományhoz: ez a diszciplína meríthet a legtöbbet a történettudomány eredményeiből, és — szeretnénk remélni — ez is nyújthat a legtöbbet neki. Vajon miért? Vegyük sorra nagyon röviden és távolról az egyes nyelvi elemeket, illetve összefüggéseiket a mindenkori gazdasági, társadalmi, művelődésben stb. viszonyokkal. Ismeretes, hogy a szó- és kifejezéskészlet aránylag közvetlenül és meglehetősen gyorsan tükrözi a mindennapi életben bekövetkező változásokat. Gondoljunk például a főispán, alispán, főszolgabíró stb. szavak kiszorulására, illetőleg archaizmussá válására, továbbá másfelől az „űrhajózás" szavainak (űrhajó, űrhajós, holdkomp, űrséta stb.) létrejöttére. És mi az alapja a jöttment, nincstelen, elhanyagolt külsejű, nyomorult' jelentésű ágrólszakadt melléknévnek vagy főnévnek? Ahogy 0. Nagy Gábor írja „Mi fán terem?" című kötetében (Bp., 1957.12—13): „...az a hajdani jogi felfogás, hogy a büntetés egyszeri végrehajtásával már eleget tettek az ítéletnek. Ha tehát az akasztófára ítélt ember valami módon életben maradt, elevenen szakadt le a fáról, akár mert letört az ág a súlya alatt, akár mert gyenge volt a kötél, az akasztást nem volt szabad megismételni... Ezek az emberek azonban továbbra is rendszerint bűnözők maradtak... Amint a hajdani jogi felfogás... elavult...,az ágrólszakadt szóról... mindinkább az ágaktól megtépett ember jutott a kifejezés használóinak az eszébe...". Hogy a »hallgass el, ne beszélj annyit' jelentésű, napjainkbeli állítsd magad takarékra! szólásnak mi a »valós" háttere, azt — úgy gondolom — mindenki sejti. Már sokkal nehezebb — vagy éppen lehetetlen — a mondatépítkezés és eszközeik megváltozásának és a való élet módosulásának a kapcsolatát „tetten érni", de annyit azért — nagyon leegyszerűsítve — mondhatunk, hogy például az élet, a tudományok, az emberi viszonylatok bonyolultabbá válásának hatására (bár inkább kölcsönhatásról van szó) gondolkodásunk is bonyolultabb, kifinomultabb lett, és ez tükröződik mondattani eszközeinkben is. A „Mai magyar nyelvünk" című összeállítás például (szerk. Grétsy László, Bp., 1976. 55) ezt írja új névutóinkról: „A névutók számának szaporodását szükségessé teszi a valóságról alkotott képünknek s ezzel együtt gondolkodásunknak árnyaltabbá, bonyolultabbá válása, s a felismert új összefüggések, viszonyok pontosabb jelölésére való törekvés. Ezért nem meglepő, hogy egyrészt az eredetileg helyviszonyt jelölő névutók egyre inkább elvont határozók kifejezőeszközeivé válnak (pl. ilyen körülmények között), másrészt új névutóink — a régiekkel ellentétben — eleve elvont viszonyt jelölnek (alkalommal, céljából, értelmében, következtében, szempontjából, tekintetében stb.), s ha esetleg látszólag konkrét jelentésű (helyet jelölő) szóból-fejlődtek is, az is már átvitt értelmében vált névutóvá (alapján, során, terén, területén stb.) . 103
