Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663–1703)
A végvári települések belső szerkezetét tekintve a nagyobb és kisebb végvárak között figyelhető meg eltérés. A nagyobb végházak összetett település részei voltak: Fülek, Szécsény, Balassagyarmat, Nógrád, Kékkő, Divény és Gács egyaránt várból (praesidium, arx) illetve külső „városból" (oppidum, hostát vagy váralja) álltak. Más társadalmi csoportok lakták, más jogállást élvezett a vár mint a „város . A vár katonaváros volt, vagy — magánvárak esetében — főúri lakóhely. Erős falak, bástyák, ágyuk, éjjel nappal őrség védte, belépni ide, a sorompóval elrekesztett kapukon át még békeidőben is csak a parancsnok, vagy a földesúr engedélyével lehetett nemeseknek, parasztoknak, polgároknak egyaránt, a letelepedés is az ő hozzájárulásuktól függött. A vár népének ura és parancsolója katonai és bírói ügyekben is a főkapitány (kapitány), akit a XVII. század második felében már minden esetben a település földesurai közül nevezett ki a király: Szécsényben a Forgáchok, majd a zálogbirtokos Koháryak, Balassagyarmaton, Kékkőn és Divényben a Balassák, Füleken ugyancsak a Koháryak egy személyben voltak földesurak és végvári főkapitányok is. (Kivételt csupán Nógrád vára képezett, amelynek a váci püspök lévén a földesura, a főkapitány 1593—1663 között király által kinevezett katonatiszt volt.) A tisztikar—a vicekapitányok, a hajdúk vajdái, a lovasok hadnagyai — jelentős hányadában köznemesi rendű személyekből állott, de paraszti eredetű vitézek is sokan voltak köztük. A végvári katonaság tömegét kitevő közrendű gyalogos hajdúk és lovas legények életviszonyai vizsgálódásunk egyik kiemelt kérdését alkották. Az már régóta ismeretes, hogy a vitézlő rend eltartása a 17. században állandó panaszok tárgyát képezte. A királyi végvárak esküt tett, zsoldlajstromra felvett magyar katonáit az államkincstárnak kellett volna pénzzel, posztóval, sóval fizetnie, de az Udvari Haditanács és az Udvari Kamara alig-alig tett eleget a törvényekben is oly sokszor előírt kötelezettségeinek. Nem volt különb a helyzet a nógrádi végvárakban sem. Mivel a zsoldfizetés ritka volt, minta fehér holló, a praesidiariusoknak maguknak kellett megélhetésükről gondoskodniuk. Erre több mód kínálkozott a hódoltsági adóztatás, az oly sok bajos következményt okozó és kockázatos rablóportyázás és prédálás, illetve a megalázó és — mint láttuk - nem veszélytelen kéregetés mellett. Mint a részletes tárgyalás során forrásokkal is bizonyíthattuk, Fülek, Balassagyarmat, Szécsény és Ajnácskő magyar praesidiariusai számára már 1663 előtt kerteket, káposztásokat, szántóföldeket, réteket osztottak, amelyeken a katonák paraszti gazdálkodást folytattak. Van példa arra, hogy a végvári vitézek szőlőket műveltek (Balassagyarmat, Kékkő, Buják), országszerte szokásban volt, hogy aratni jártak és marhák tartásával, adás-vételével is foglalkoztak. Ezek a „katona osztásnak" nevezett földek jövedelmeikkel a hiányzó zsoldot pótolták, ennek fejében tartoztak éjjel-nappal fegyverrel szolgálni a kisebb-nagyobb várak kapujában, vagy falain a hajdúk vagy lovasok. A végvárak tisztjei — kapitányok, hadnagyok, vajdák — is birtokoltak „kapitányság után való" szántóföldeket, „füvelő kerteket" - azaz körülkerített réteket, kerteket a vár határában. Nem sokban különbözött a helyzet a földesúri magánvárakban sem. A Balassák Divényben az 1650-1660-as években 16-25 hajdút, dobost, valamint pattantyúsokat, Kékkőn hajdúkat és nemesi szervitorokat tartottak fegyverben. A divényi hajdúk és pattantyúsok eltartására a földesúr uradalma falvainak népét kötelezte, míg a kékkői hajdúk — legalább is részben — saját házukban laktak és zsellérként majorsági földeket, szőlőket művelhettek. Különösen figyelemre méltó a gácsi Forgách várkastély őrizetére fogadott 40 hajdú és nemes szervitorok helyzete, akiknek Gácsváraljára telepedését és ott minden adózás és szolgáltatás alól mentesített paraszti gazdálkodását 1675-ben és 1688-ban is engedélyezték uraik. Igy Gácsváralja az 1675-től 1696-ig terjedő időszakban okmányokkal bizonyíthatóan hajdú kiváltságokat élvező település volt. Katonáskodás és paraszti munka végzése egyaránt jellemezte tehát a királyi és magánföldesúri szolgálatban álló végvári katonák életmódját. Emellett a végbeli vitézlő rend egyénileg és közösségileg is szabadságokat élvezett; több-kevesebb önkormányzattal rendelkezett és bírói* 92
