Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663–1703)
lag a vármegyéktől független volt, mint fegyverviselő mentességet szerzett az állami, egyházi, illetve megyei, földesúri adók alól, a királyi végvárakban a protestánsok is gyakorolhatták vallásukat, a királyi kisebb haszonvételek (korcsmáitatás, ser- és pálinkafőzés, malmok, vámok, vásárok) jövedelmeiből is a parasztoknál sokkal szélesebb körben, a földesurakkal többé-kevésbé azonos módon részesültek. A végvárakban tehát (itt csak a királyi végházakra gondolunk, a magánföldesúri várkastélyok helyzete természetesen kedvezőtlenebb volt) széles szabadsággal éltek a katonák és „civilek . A nagyobb végvári települések másik szerkezeti eleme, a „város" (hostát, váralja) mezővárosi jogokat élvezett. Katonai ügyekben ugyan a kapitány döntött és más ügyekben is fellebbviteli fórum volt, azonban a mezővárosok ügyeit zömmel saját „vásárbírójuk' és magistrátusuk irányította. Ezek a szabadságok és a biztonságos lakóhely szinte vonzották a legkülönbözőbb társadalmi rétegeket. Fülek volt ebben az időben a hódoltsági és végvári vidékek birtokos nemességének egyik országszerte legjelentősebb központja. Legalább három, de egyes időkben ennél is több nemesi vármegye tette ide székhelyét. A vármegyei nemesség és a végvár főkapitányainak viszonyát végig a 17. században éles ellentétek jellemezték. Hatásköri vitáik, — amelyeknek az egymásnak ellentmondó törvények bő teret nyújtottak — főként a bíráskodási és adózási, szolgáltatási ügyekben dúltak. Jogosult-e a füleki főkapitány bíráskodni a végvárban élő birtokos nemesek minden ügyében, illetve van-e joga a vármegyéknek Ítélkezni az okkal, ok nélkül elfogott vitézlő rendbéliek felett? Tartoznak-e a megyék adófizetői eltartással, ingyenmunkával a végvárnak? Éles viták, örökös egymásra mutogató panaszkodások jellemezték Fülek életét ebben a korban. Nemesek laktak a többi végvárban is, azonban nem szabad, lekötelezetten emberekként, hanem mint a Balassák, Forgáchok, Koháryak szervitorai, tehát lovas katonái. A végvári mezővárosok lakosságának tömegeit a nem-nemes szabadosok vagy zsellérek alkották. A szabadosok (libertini) volt földesuruktól pénzen szerzett manumissionális levéllel elbocsátást nyertek a jobbágyi kötelékek alól, így nem tartoztak a szokásos jobbágyi szolgáltatásokkal - cenzus, kilenced, robotolás — és a megyének is csak megszabott pénzösszeggel — taxával adóztak. Szabadosok voltak a kézművesek, akik a jó megélhetési lehetőséget biztosító végvári oppidumokban (Szécsény, Fülek, Kékkő, Balassagyarmat) a 17. század folyamán egy sor céhet hoztak létre. Találkozunk azonban iparosokkal, céhtagokkal a végvári vitézek és az armalista nemesek közt is. A mezővárosi jogú végvárak mindegyikében tartottak — évente 4—6 alkalommal — országos vásárokat, amelyek több, vagy kevesebb látogatót vonzottak. A sokadalтак helypénzeit a mezőváros szedhette be, a rendre a „vásárbíró ügyelt fel. Végül számos közrendű is élt a végvárak aljában, vagy hostátjában, akik vagy telkek hányadait képező szántóföldeket, réteket birtokoltak, vagy egyszerű zsellérekként kétkezi munkából, szőlőművelésből, állattartásból igyekeztek fenntartani magukat és családjukat. A hostátok, váralják népe többékevésbé szintén fegyvert viselt, mert egyrészt biztonsága érdekében őriznie kellett árokkal, sövénnyel, palánkkal körülkerített városát a betörő ellenség, rablók ellen, másrészt a kalmárok, kézművesek nem nagyon merészkedhettek ki fegyver nélkül a városból, hogy a vásárokat portékáikkal látogassák. A városlakók (oppidani) tehát katonai egységeket alkottak, amelyek élén hadnagyok és tizedebök álltak. Ezeknek a tizedességeknek, hadnagyságoknak a végvár főkapitánya volt a főparancsnoka, mint azt Füleken és Szécsényben láttuk is. Gács helyzete eltért a királyi végvárakétól, de a földesúri magánvárakétől (Divény, Kékkő) is. Mint azonban R. Várkonyi Ágnes kutatásaiból tudjuk, Gácshoz hasonló hajdúszabadságokat a 17. század folyamán a török hódoltsággal határos, Muraköztől Erdélyig ivelő végvári övezetben egész sor vár körüli, vagy hadiút mentén fekvő helység fegyverviselő népe kapott, teljesen, vagy részben mentesülve a földesúri terhek alól, sőt, állami adóikat is vérrel váltották meg. Igy a gácsi hajdúk és nemesek letelepítése része egy országos folyamatnak. 93
