Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)
Pálmány Béla: Végvárak Nógrád vármegyében a török kiűzése és az újratelepítés korszakában (1663–1703)
Pálmány Béla: VÉGVÁRAK NÓGRÁD VÁRMEGYÉBEN A TÖRÖK KIŰZÉSE ÉS AZ ÚJRATELEPÍTÉS KORSZAKÁBAN (1663-1703) X Kilenc nógrádi végvári település; Szécsény, Fülek, Gács, Kékkő, Divény, Balassagyarmat, Nógrád, Hollókő és Buják társadalmának történetét szándékoztunk feltárni a török uralom vége, a felszabadító háborúk és az újratelepítés fél évszázadában. A mozgalmas és színes végvári élet, a hősies és áldozatkész, ám egyúttal féktelen és rabló „vitézlő rend" harcai és helyzete a magyar történettudománynak kibontakozása óta egyik kedvelt témája. Újabban már nem csak a hadi események, a Habsburg udvar és kormányszékek által a magyar végvári őrségekkel szemben tanúsított méltánytalan, hanyag, sőt ellenséges bánásmód érdekli a történészeket, hanem a mindennapi élet, a végházak biztonságos falai mögé vagy alá húzódó társadalom szerkezete, rétegződése, erőviszonyai, a végvári rendszer katonai funkciójának társadalmi háttere, gazdasági feltételei is. Amíg azonban a végvári hálózat kialakulásának fél évszázadáról, vagy a XVII. század első felének — a korábbitól oly eltérő — végbeii életéről újabban szintézisre törekvő jelentős munkák születtek, a török kiűzésének korszaka és főképpen a végvárak sorsa az új, békésebb idők kezdetét jelző újratelepítés korszakában alig ismert. Általános nézet, hogy a végvárak magyar őrségét — bár 1655-ben törvények írták elő létszámukat — a Habsburg udvar és dikasztériumok az 1670-es években kétharmadrészben elbocsátották és mihelyt a törököket elűzték belőlük, az Udvari Haditanács és a kiadásait csökkenteni akaró Udvari Kamara az első adandó alkalommal igyekeztek szélnek ereszteni a politikailag veszélyes, „kuruchoz hajló és csekély harcértékünek tartott magyar „vitézlő rendet , majd a karlócai béke után az Udvari Haditanács parancsára rendre lerombolták az ország belsejében fekvő egykori végvárakat. Mindez természetesen nem megalapozatlan állítás, csak az a hiányossága, hogy a képet csupán a központi kormányhatóságok és a magyar kerületi főkapitányok irategyütteseiből nyeri, amelyek a tényleges helyzetet nem elég életközeibői tükrözik. Feltétlenül szükséges, hogy a végvárak társadalmát, életviszonyait közvetlenebb forrásokból — vármegyei és családi levéltárak — is igyekezzünk megismerni, mert így plasztikusabb képet alkothatunk a „vitézlő rend" hosszú küzdelemben megszerzett jogairól — önkormányzati, vallási és adózási szabadságról — és gazdasági helyzetéről. Ilyen vizsgálatokat azonban — a kérdéskör felettébb szerteágazó volta miatt — csak egy-egy szűkebb terület mélyfúrás jellegű feltárásával lehet elvégezni. Ha a nógrádi végvárakat funkciójuk szerint akarjuk csoportosítani, meg kell különböztetnünk a királyi zsoldban álló katonákkal töltött „Őfelsége végházait" — Fülek, Szécsény, Nógrád, Balassagyarmat nagyobb, illetve Buják, Hollókő és Somoskő valamint a Gömör területén fekvő, de Fülekről parancsnokolt Ajnácskő kisebb őrségű praesidiumait — Kékkő, Divény és Gács magánföldesúri várkastélyaitól. Míg előbbiek a bányavárosi főkapitányság (generalatus antemontanus) „boltja alá" tartoztak, utóbbiak elsődlegesen földesuraik lakhelyei és uradalmi központjai voltak, amelyeket a török közelsége miatt megerősítettek és magánhadsereggel is védelmeztek. Kékkő és Divény a Balassák, Gács pedig a Forgáchok által épített vár, vagy kastély néven nevezett erődítmény volt, amelyek csak akkor váltak — ideiglenesen — királyi zsoldban álló kato nákkal ellátott helyekké, amikor (1552 és 1593 közt, illetve 1663-tól 1683-ig) az Ipolytól délre fekvő végvárak — Nógrád, Szécsény, Gyarmat, Hollókő, Buják és a honti Drégely melletti Palánk — a törökök kezére kerültek. x A szécsényi konferencián elhangzott előadás összegzése. 91 . ^» .
