Magyarország társadalma a török kiűzésének idején. Szécsény, 1983. április 6-8. (Discussiones Neogradienses 1. - konferencia kötet. Salgótarján, 1984)

Szathmári István: A magyar irodalmi nyelv a XVII. század végén

4. Hogy jelenlegi fő kérdésünkre — hol tartott a magyar nyelv az egységesülés és a normalizálódás útján a 17. század végén? — válaszolhassunk, vissza kell pillantanunk röviden az előző századokra. A magyar irodalmi nyelv történetének három korszakát különböztethetjük meg. A 16. század harmincas éveiig csupán előzményekről, csírákról beszélhetünk. Irodalmi nyelvünk kialakulásának idejét a 16. század harmincas éveitől a 19. század közepéig terjedő, mintegy három évszázadra tehetjük. És a múlt század közepétől már a kialakult magyar irodalmi nyelvről van szó. A nyelvi egységesülésnek, a nyelvi normarendszer kialakulásának a jelei a 16. század előtt két fő területen mutatkoztak. Először is a mind kiterjedtebbé váló oklevelezés folytán a helyesírásban: az egyes hangok jelölésére például a korábbi négy-öt jel helyett kettő vagy éppen egyetlenegy válik általános használatúvá (I. részletesebben, statisztikaszerűen is Kniezsa István „Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig" (Bp., 1952.) című munkájában). És mutatkoztak a nyelvi egységesülés jelei a hangtan és az alaktan területén is. Az írott nyelvből például kiszorultak a kettőshangzók; a -nőtt, -nól, -ni helyhatározói rangsor; a vót, ződ-féle I nélküli formák; a kikövetkeztethető elterjedtségéhez képest kevés nyoma van az í-zésnek; stb. Bár ezek a jelenségek indíttatásuknál, mennyiségi és minőségi sajátosságaiknál és elterjedtségüknél fogva csupán csíráknak tekinthetők, mindamellett nem lényegtelenek, mert tovább hagyományozódtak, s — részben — alkotóelemei ma is irodalmi nyelvünknek. Másfelől pedig megfelelőbb gazdasági-társadalmi-politikai körülmények között már a 16. század előtt alapjaivá válhattak volna egy gyorsabb ütemű és eredményesebb nyelvi kiegyenlítődésnek. Egyes nyelvészek véleménye szerint egyébként a királyi udvar körül, különösen Mátyás király korában kialakulóban volt egy udvari, kancelláriai kiegyenlítődöttebb írott és beszélt nyelv (I. Bárczi Géza, A magyar nyelv életrajza. Bp., 1963. 188—91; Gerézdi Rábán, A magyar világi líra kezdetei. Bp., 1962.). Olyan vélemény is van, hogy Buda és Pest környéke — mivel a különböző nyelvjárásterületek találkozásánál fekszik — valamilyen kiegyenlítő és egységesítő szerepet tölthetett be. (Erre lenne példa Pesti Mizsér Gábornak a munkáiban megmutatkozó, viszonylag kiegyenlítettebb és a maihoz közelebb álló nyelve.) 5. Most pedig lássuk, milyen gazdasági-, társadalmi-, politikai-, művelődésben tényezők és hogyan járultak hozzá a XVI. század harmincaséveitől a nyelvi egységesülés és normalizálódás intenzívebb megindulásához. A) Kezdjük a magyarországi humanizmussal. Ez tudniillik — ha bizonyos fokig más formában, más társadalmi rétegekre hatva is — szerves folytatása az előző század hasonló jellegű törekvéseinek. Minket különösen közelről érint a humanizmusnak az a hajtása, amely Erasmus és az erasmisták (Melanchton stb.) tanítása nyomán vulgáris — a mi esetünkben magyar nyelvű — irodalmat eredményezett. Ennek képviselői már nem az uralkodó osztályhoz tartoznak, hanem a nemesség alsóbb rétegéből származó tudós prédikátorok (Komjáti Benedek, Pesti Mizsér Gábor, Sylvester János, Dévai Bíró Mátyás stb.), akik munkásságuk (fordításaik, nyelvtanaik, szótáraik, prédikációs köteteik stb.) révén közvetve, sőt már közvetlenül is a népre hatnak. Mint ismeretes Erasmus igen korán, már 1520 táján kezdte látni a „lingua vulgaris" jelentőségét. Persze sem ő, sem tanítványai nem önmagukért kedvelték a vulgáris nyelveket, hanem egyszerűen azért fordultak feléjük, hogy egyrészt mindenki számára hozzáférhetővé tegyék az „eredeti forrásokat" (az evangéliumokat és Szent Pál leveleit), másrészt hogy megkönnyítsék vele a három szent nyelvet: a latin, görög, héber megértését és elsajátítását. Az előb105 ' S û