Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2015-2016 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 4. (Tatabánya, 2016)
Hetvesné Barátosy Judit: „Az én csizmámn karmazsin…” – Egy csizmadiamester élete Esztergomban a 19. században
„Az én csizmám karmazsin...” Egy csizmadiamester élete Esztergomban a 19. században 77 Gondok a céhek túlnépesedése miatt Esztergomban már a 19. század elején megmutatkoztak a jelei annak, hogy több a mesterember, mint amennyit a lakosság vásárlóképessége elbír. Ezért a mesterek több módon próbálták megakadályozni a legények fölszabadítását, mesterré válását. A városi tanács nagyon határozott fellépésére volt szükség ahhoz, hogy remeket adjanak a sok éve vándorló legényeknek. 1817- ben Drobnyi György „könyörgő levél”-lei fordult a tanácshoz, hogy miután már 6 éve vándorol, s 4 éve itt dolgozik a városban - mestere, Sinkovits Ignác csizmadia ezt írásban meg is erősítette -, nem akarják befogadni. Juhász János céhbiztos meghallgatta a másik oldalt is, de mivel a csizmadiáknak nagy létszámú céhe volt ebben az időben, s „igen lármás Czéhnek tartattnának, jobb rendtartás végett” csak néhány képviselőjükkel tárgyalt. Remek kiadására - mely ekkor már nem papucs és kapca, hanem egy pár fekete csizma volt - kötelezte a céhet, és a remek vizsgálatára 3 öreg, 3 közép szerű és 3 ifjabb mestert nevezett ki. A viharos veszekedéssé fajult céhgyűlés után Juhász János céhbiztos többeket eltiltott a céhjárást ul’\ míg „példásabb viseletét nem mutatnak”. A legnagyobb hangadó, „ifjabb Mészáros József, minthogy tettét megbánván és jobbulást Ígérvén engedelemért könyörgött, tsak 48. Órányi kenyéren és vizen tartandó Polgár Arestomra Ítéltetett”. Pedig az édesapja, idősebb Mészáros József volt a céhmester. Lehet, hogy éppen ezért kívántak az ő személyével példát statuálni. Sérelmük orvoslása érdekében a korábbi céhmester, Ales Ferenc felvetette, hogy forduljanak a Felséges Helytartó Tanácshoz, de ezt a javaslatot akkor még elvetették.10 A zajos vita után egy évnek kellett eltelnie, amikor lejárt a büntetés. „Szetvényi József ide való Polgár és Csizmadia Mester Embernek” könyörgésére, hogy „a múlt esztendőben meg esett Czéhben való Járás el tiltása szüntettessék és igy Nékie meg engedtessék, hogy ismét a Czéh Gyülekezetbe járhasson”, Juhász János elrendelte, hogy a többiekkel együtt ő is járhat, mert „már tsende- sebbek volnának”.11 A céh dolgait megvitató férfiaknak nagy büntetés lehetett a tiltás, hiszen valószínűleg ilyenkor a társpohár, a legények felavatásának ünnepsége, az ilyenkor adott ebéd sem volt számukra látogatható. Kicsi a valószínűsége annak, hogy a céhes mesterek kocsmába jártak volna, mert az erkölcsi előírások nagyon szigorúak voltak, de az akkori felfogás szerint a szomszédok, ismerősök is elítélték az ilyesmit. Erre utal több artikulus, 10 KEMLTan. jkv. 1817. 1/47,48.,49.ssz. 11 KEML Tan. jkv. 1818. 1/54.SSZ. pl.: „Ha valaki a mesterek vagy legények közöl adtával, teremtettével vagy leikével’ szitkozódik, vagy pedig társát gy alázza..’.’ illetve „ha pedig hajba- kapnának vagy veszekedés támadna”, pénzbüntetés jár érte, mely fele részben az oltárt illeti (III. és XVIII. artikulus). Az egész heti, reggeltől késő estig végzett munka után pedig biztosan jólesett a vasárnapi beszélgetés, poharazás. A CÉHTAGOK ÖLTÖZKÖDÉSI MÓDJA A mesterek az összejövetelek alkalmára, illetőleg ha misére, körmenetre vagy céhgyűlésbe mentek, szépen felöltöztek. Hogy mit öltöttek magukra, csak áttételesen tudjuk kikövetkeztetni. Esztergom város 1735-ben kiadott árszabályából tudjuk, hogy a csizmadiák többféle csizmát készítettek: többek között karmazsinból, arany- vagy ezüstborítással, selyem- vagy szőrzsinórral díszítve, kordován csizmát szattyánnal bélelve, halásznak való tehénbőr csizmát, delicsizmát stb. Széles választékot kínáltak a vevőközönségnek, a kemény embert kívánó, vízben taposó halászoktól kezdve a díszöltözéket viselő nemes emberekig. Természetesen asszonyoknak és gyermekeknek is készítettek több féle lábbelit. Bizonyára volt saját díszöltözékükhöz illő lábbelijük is. A 19. század legelején született Francsics Károly borbélylegény önéletírásában olvashatjuk, hogy „.... az ezüstláncos mentéket különösen a mészárosok, szűcsök, csizmadiák viselték”, továbbá, hogy a tökéletes segédnek sötétkék mentéje, magyar nadrágja volt, „gazdagon felezüstözve, a mentén széles lánc, ... A nadrág cifrán kihányva, melyhez sarkantyús csizma járt.”12 Esztergomban az ifjú céhes vargalegénynek az atyamester részére „egy fodor süveget”13 kellett adnia, a „feleseghenek is egy szép kordowan czü- pellöst”.14 A céhekben illendőségre nevelték a tagokat. Ez tartást adott viselkedésüknek a kontárokkal, s más emberekkel szemben. Több céh előírta szabályaiban, hogy a legények süveglevétellel köszöntsék azt, akit ez megillet. Mezítláb nem léphettek ki a házból. A fiatalság - mint ez tulajdonsága - mindig mozgolódott, elégedetlenkedett. A vándorló legények más viseletformákat is megismertek útjuk alatt, s ha megtetszett nekik, magukkal hozták. Az esztergomi városi tanács előtt meg12 Francsics 1973. 13 Fodros süveg (Komárom) = a nemez süveg fodrosán, bolyhosan készített változata. Lásd: Magyar Néprajzi Lexikon 4. Bp. 1981. „süveg” címszó. 14 kordován cipellő = ekkor divatos lábbeli finoman kikészített kecskebőrből (Pallas Nagylexikona)
