Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Papp Kinga: Újkori műszaki tárgyak restaurálási megoldásai
Újkori műszaki tárgyak restaurálási megoldásai 187 Készítés-technika A bemutatott és restaurálásra került tárgyak közös jellemzője, hogy aktív használatuk során valamilyen mozgással kapcsolatos feladatot láttak el, azaz működtek, vagy működtették őket. A restaurátorok között nagy dilemma, milyen tárgyat, mely mértékig állítsunk vissza eredeti funkciójába. Különösen fontos ennek a kérdésnek a tisztázása restaurálás előtt egy műszaki tárgy esetében. Itt sok esetben maga a tárgy nem jelentős, ha nem tudjuk bemutatni mozgással kapcsolatos funkcióját, és persze az is megfontolandó, hogy egy működő szerkezet halálát jelenti, ha a szerkezeti elemeket nem működtetik (fogaskerekek, forgó alkatrészek deformálódása, egyéb szerkezeti elemek össze kor- rodálódása stb.). A múzeumi restaurálás célja egyrészt a tárgyak konzerválása, állapotának biztosítása a szükséges kiegészítésekkel, másrészt kiállítás és feldolgozás számára alkalmassá tétele. Különleges feladat a műszaki restaurálás, amely előfeltétele a tárgyak szerkezetének, működésének pontos ismerete is. A restaurálás alapelve az állagmegóvás és a hitelesség biztosítása, figyelemmel a tárgy esztétikai megjelenésére. Kutatástörténet A restaurálás előtörténete a 16-18. századig nyúli vissza. Ebben az időben a művészi alkotás került előtérbe, és ha azon valami javítás vagy bármely módosítás történt, az egész alkotás a „restaurátor” művének számított. Az átfestett képekre felkerült a restaurátor szignója. A reneszánsz antik érdeklődése sem változtatott ezen, mert bár az antik faragvá- nyokat nagy érdeklődéssel tanulmányozták, rajzolták, utánozták, magukat az eredeti darabokat is igen gyakran minden további nélkül átfaragták és új célra használták fel. A 18. században a restaurálás már elfogadott eljárás, a restaurátor a művet tiszteli, nem akarja megváltoztatni. A 20. században a múlt emlékeinek megőrzése tudatossá vált és a természettudományok, valamint a kémia fejlődésével együtt a restaurálás egyre inkább tudománnyá válik a mechanikus gyakorlattal szemben. A restaurálás speciális felelősséggel járó tevékenység, ennek során a restaurátor pótolhatatlan eredeti műveket kezel, melyeknek jelentős művészi, történelmi, tudományos, kulturális, társadalmi, vagy kereskedelmi értékük van. Ezen tárgyak értéke előállításuk módjában, történelmi dokumentum jellegükben, valamint eredetiségükben rejlik, sokszor függetlenül attól, hogy művészi szempontból rendkívüliek-e, vagy pedig egyszerű, a mindennapi élet tárgyai. A restaurálás során a tárgyon található információkat őrizzük meg az utókor számára, így ebben az értelemben a restaurálás egyenlő az információmegőrző tevékenységgel. Más értelemben a restaurálás egyenlő az optimalizálással, vagyis a kulturális emlékeken található információk közül a lehető legtöbb megőrzésével. A restauráláshoz szorosan kapcsolódik a kulturális emlékeken található olyan információk kiolvasása, melyek szabad szemmel nem láthatók. Ezeket az információkat természettudományos vizsgálatok segítségével sikerül feltárni. A műszaki műtárgyak kultúrtörténeti jelentőségét a szerkezeti mechanikai megoldások adják, és a tárgyak által hordozott információkat az egyes alkatrészek készítés-technikai megoldásait is restaurálni, rekonstruálni kell. A restaurálás során a munkamódszer sem lehet azonos pl. egy régészeti és egy műszaki tárgy kiegészítésekor. Míg ha csupán kiállításban elhelyezett bemutatásra szánjuk a tárgyat, úgy csak az állapot megőrzés az elsődleges, míg ha szeretnénk azt működtetni is, akkor a restaurálás során ötvöznünk kell a lehető legtöbb eredeti alkatrész megőrzésének elvét, de ahol a működő szerkezet, vagy a statikai szempontok megkövetelik, ott rekonstrukciót kell alkalmazni. A kettő nagyon kényes egyensúlyát kell megtalálnia a restaurátornak. Ebben az esetben a rekonstrukció minden esetben eredeti anyagminőséget és korabeli előállítási technikát is jelent.
