Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Móser Tamás: A tarjáni szőlőművelés stratégiai a 20. század első felében
A tarjáni szőlőművelés stratégiái a 20. század első felében 143 metajkú lakosai a bányákban illetve az iparban, noha jelentős volt már korábban is a bányák németajkú - vagy éppen szlovák - munkássága: ők szakemberként érkeztek ide más bányavárosokból, kevéssé táplálkoztak a szomszédos agrártelepülések lakosságából .30 Ez a stratégia vagy kényszer a helyi életmód 20. század közepi alapvető átalakulásának csupán egyik eleme volt, hiszen amúgy is országos társadalmi változások zajlottak ekkor.31 Ezt az iparba, téeszbe stb. történő átszivárgást, azaz életmódváltást erősítették ugyanakkor a fent említett helyi viszonyok is. Ennek ellenére a hagyományosan mezőgazdasági munkából élő közösségek - itt elsősorban Tarján lakosságára gondolok -, korántsem szakadtak el teljesen a mezőgazdasági termeléstől. Utóbbi csupán a családi „gazdaság” (amely ekkor már nem a földre, a mező- gazdaságra, hanem az ipari bérre alapozódott) más, immár kiegészítő területeire helyeződött át. Ilyen volt egyrészt az ekkorra már leginkább csak a család szükségleteit kielégíteni hivatott, ma „konyhakertnek” nevezett kiskertek zöldség és gyümölcstermesztő, illetve állattartó tevékenysége, valamint a szőlő- termesztés és borkészítés. Az utóbbi vagy szintén önellátó funkciót töltött be (pénzforgalom, kiadások minimalizálása egy önellátásra szocializálódott paraszti stratégiákkal rendelkező közösségben), vagy a pénzbevételek maximalizálására (a bor mint a bányászoknak továbbra is jól eladható termék: pénzbevétel maximalizálása a felhalmozás érdekében) szolgált.32 Újratelepítés - régi-új stratégiák előhívása Az alapvetően mezőgazdasági munkából élő lakosság a közeli bánya nyitásakor gyarapodásnak indult Alsógalla-bányatelep és a környező, korábban szintén agrártelepülésként „működő” majd ezt mindinkább ipari munkával felváltó Alsó- és Felsőgalla, illetve Bánhida egyre növekvő igényeit igyekezett kielégíteni. A filoxéravész a korábban vázolt virágzó - legalábbis nagy mennyiségben termelő - borkultúrát szüntette meg, hogy aztán az első világháborút köve30 Vő.: Paládi-Kovács 2007,171. 31 Jávor-Szabó-Sárkány 2000, 979-987. 32 Vő.: Mohay 1994. 173. „Másutt, így például a szőlőtermelő területeken, ahol a »háztáji« szőlő természetesen nem került újraosztásra, sőt, gyakran a gazdák korábbi szőlőskertjüket művelték, a szőlő- és boreladásból származó jövedelem a jólét biztosítéka volt változatlanul...” Jávor-Szabó-Sárkány 2000, 984. tőén a nova (Noah), később otelló (Othello) szőlő váljon uralkodóvá a területen. A virágzó borkultúra később már nem nyerte vissza korábbi jelentőségét.33 Az 1913-as adatok után míg 1935-ben Tarjánban kizárólag direkttermő34 szőlőt találunk, más településeken jócskán megtalálhatóak a hazai fajták is. Van olyan település is, ahol nem is telepítettek direkttermő fajtákat - legalábbis a statisztikák szerint.35 * * * Az önellátó keretek közt folyó szőlőművelés ebben a társadalmi-gazdasági környezetbe a fi- loxéravészt követően egészen az 1960-as, kevésbé az 1970-es évekig hatékonyan, elsődleges gazdasági funkciókkal bíró üzemrészként tudott bekapcsolódni Tarján - és az egyes családok - életstratégiáin keresztül. Az újratelepítést Mikonya József, a település egykori „krónikása” anekdotikusan a következőképpen írta le: „Szőlője a századforduló után Tarjánban csak egy-két gazdának volt, akik szénkénege- zéssel védekeztek a gyökértetű ellen. A háború után valaki - állítólag Karintiából - direkttermő szőlővesz- szöt hozott a faluba. Egyesek úgy tudják, hogy amikor Amerikából behozták Európában a novát, egy szál vesszőért egy kövér disznót is megadtak. Tarjánon és környékén hamar elterjedt ez a »hálás« szőlő. Akinek csak egy tenyérnyi telke volt, az is ültetett belőle. A szegény ember szőlőjének nevezték. »A nova a szegények bora; ha nem lenne nova, nem innánk soha.« A szőlőművelés, borkezelés fortélyait csak az idősebb generáció ismerte. A két-három évtizedig kopáron heverő lejtőket újból betelepítették szőlővel. A novatőkék ontották a kissé fanyar ízű nedűt, könnyen pergő bogyóit az esővíz gyakran lehordta a völgybe. Szüret táján mindenki üres hordókat keresett, kevés volt az edény. Néha még a mosóteknőben is bort tároltak. A harmincas években hat kocsma működött a faluban. A nova szőlő terjedésével megcsappant ugyan a forHasonló folyamat játszódott le a filoxéravészig jelentős bortermeléssel rendelkező Esztergom esetében is. Muskovics 2010,125. Ezeket ma is tréfásan „tarjáni nemes” néven emlegetik, bár legtöbben már kivágták őket. A telepítések során Banán, Héregen, Kocson és Da- don elsősorban delevárt, elvirát, otellót és novát telepítettek. A két világháború között pedig egyre több helyen (Ászár, Bársonyos, Császár, Mocsa, Nagyigmánd, Neszmély, Tata) szorították ki a direkttermőket a jobb minőségű bort adó olaszriz- linggel, mézesfehérrel, furminttal, hárslevelűvel, leánykával és ezerjóval. Körmendi 1994, 22. Ebből azonban jól látszik, hogy a telepítés leginkább a csákvári uradalom, illetve a neszmélyi borvidék területére összpontosult.
