Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2013 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 3. (Tatabánya, 2013)
Móser Tamás: A tarjáni szőlőművelés stratégiai a 20. század első felében
144 Móser Tamás galmuk, mégsem kellett a boltot bezárniok. Mindig is voltak a faluban nagyivó emberek, de a mai értelemben vett alkoholizmus még ismeretlen volt.”36 Érdemes megnézni, hogy ez a nosztalgikus leírás milyen fontos, és egyébként igen hasznos információkkal szolgál. Egyrészt jól láthatjuk belőle a direkttermők tarjáni egyeduralmát (ezt az 1935- ös statisztika is jól mutatja). Másrészt jól érzékelhető a nagy mennyiségben történő termelésre vonatkozó törekvés. A bortermelés újraindulásának idejére a bányáknak köszönhetően ugyanis a korábbihoz képest megnőtt a környék felvevőpiaca. Ezt nagyobbrészt más vidékekről érkező ipari munkások, azaz pénzbevétellel (és ami fontos, kizárólag ezzel, azaz mezőgazdasági területekkel, termékekkel stb. nem) rendelkező, kolóniákban, kolóniaházakban élő, kizárólag a piachoz kapcsolódó37 munkások alkották. Anyagi tőkéjük lévén jelentős felvevőpiacot jelentettek a környékbeli települések számára, és ipari munkásokként meglehetősen nagy igényt tartottak az alkoholra.38 Harmadik fontos információ, hogy a szőlőtermesztés és borkészítés fortélyait már ekkor is csak az idősek ismerték. Az ő tudásuk alapján, a nagy terméshozamokhoz gyakran kevés megmaradt eszközzel kezdtek hozzá ekkor a termeléshez, azaz a tarjáni borkészítés - jóllehet megváltoztak, vagy legalábbis megindultak a változás útján a társadalmigazdasági keretek -, mégis megmaradt a hagyományos paraszti szinten: nem specialisták végezték a telepítéseket és a termelést, mindez megmaradt a paraszti gazdálkodás keretein belül. Amennyire a helyiek emlékezete képes felidézni a tarjáni szőlőművelés múltját, a legtöbb családnak volt valami kis szőlője, még a bányászoknak is (természetesen, ahogy egyre haladunk az 1950-es évek felé, annál többen voltak), akik a közeli Tatabánya valamelyik bányájában dolgoztak. „Pincéje, présháza inkább csak a nagyobb gazdáknak volt, a többi paraszt, a szegényebbje otthon, a háznál lévő pincében”, a még szegényebbek - „a napszámosok és a bányászok, akiknek nem volt szinte semmi” - a háznál dolgozták föl a szőlőt, „de csak valami esz36 Mikonya 1992,61. 37 „A kolóniákon élők lakásaikban, életvitelükben kezdetben még sok szállal kötődtek a falusi életmódhoz (az udvarban például, aki már tehette, tartott baromfit, disznót, volt veteményeskertje). Mégis a döntő egyre inkább a különbség lett, az elszakadás a paraszti élettől. Életformaváltásról van itt szó, amelynek alapját a bányában való együttdolgozás, a munkásnegyedekben való együttlakás jelentette.” Fűrészné Molnár 2002, 139. 38 Vö.: Paládi-Kovács 2007, 196. kábáit valamikben”. Az interjúban említett présházas pincék nagyrészt a 19. századi nagyarányú bortermelés idején épült nagygazda-pincék. Ezek még ma is megtalálhatóak, bár nem sok van már belőlük, többet közülük felújítottak. Később aztán - a két világháború között, majd a második világháború után- akinek nem volt pincéje, présháza egyszerű földbe vájt kunyhót csinált, kis „lyukkal”.39 „Komoly paraszt volt az, aki egy egyszerű földbe vájt kunyhót csinált magának... Akkor nem volt még divat, mint később...” A század elején a saját fogyasztásra, önellátó gazdaságokban termelt boron kívül - mert természetesen ez is számottevő lehetett40 - egyre többen termeltek bort a tatabányai piacra. Ez, a szegényebb sváb családok, vagy a csak jusshoz jutó, így gazdagparasztként felnövekvők, majd szegénysorba kerülők, illetve a pénzromlás idején elszegényedők fontos bevételi forrásává vált. A több lábon állás stratégiája jellemez számos sváb családot a 20. század elején. A korszak újratelepítései szemben máshol, más, korábban kezdődött, de mindenképpen irányított telepítésekkel, nagyrészt paraszti üzemekben, illetve zsellérek, később kétlaki ipari munkások kis parcelláin történt. Több adatközlőm emlékezett arra vissza, hogy a szülei, nagyszülei egyetlen, vagy más kisebb bevételi forrása mellett (például tejpénz) a bor eladása volt a legjobb pénzszerzési lehetőség. „Azt mindig megvették Tatabányán. A bányászok. Azok szerettek inni.” Éppen ezért igyekezett mindenki - leginkább a paraszti réteg - legalább egy kis szőlőhöz hozzájutni,41 hogy azt művelve egy kis pénzt szerezzen. Az iparban (bánya, kohó) dolgozó kétlakiak azért törekedtek inkább a saját bor előállítására, hogy az iparban megkeresett pénzt - amivel a földművelésből élők nem rendelkeztek, ők maguk azonban csak azzal -, ne kelljen borra költeni. Voltak azonban olyan ipari munkások is, akik bevételeik növelése érdekében termeltek bort. A két ellentétes ok azonos stratégiában találkozott tehát a faluban. Akinek nem volt lehetősége szőlőtulajdon szerzésére, „felesbe’” művelte valamelyik nagygazda földjét, kisebb-nagyobb részt vállalva. Sok ipari munkás a műszakkezdés előtt - még mielőtt gyalog bement volna Tarjánból a tatabányai üzembe -, vagy utána elment még kapálni a szőlőbe. Ez a folyamat- a kis tételben történő, kizárólagos pénzszerzési le39 Lyukpince. 40 Ekkor még természetesen nem beszélhetünk igazán presztízsfogyasztásról. 41 Vö.: Jávor 2006, 231.
