Kisné Cseh Julianna – Kiss Vendel (szerk.): Tatabányai Múzeum 2011 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 2. (Tatabánya, 2012)
Eichardt János–Kutasi Csaba: Oroszlány a Vértes öblében
10 Eichardt János-Kutasi Csaba az élősködőitől megszabaduljon. Csuszkák (Sitta europaea) járják a fatörzseket, hogy a kéreg alól kiszedjék az ott megbújó ízeltlábúakat. Az erdő éjszakai állatai közül a macskabagoly (Strix aluco) és az erdei fülesbagoly (Asio otus; VII. tábla 35.) jellegzetes hangjukkal törik meg az erdő csendjét. Aki szereti a dolgokat más szemszögből is szemlélni, annak érdemes a gyepszint magasságába „leereszkedni”. Kis türelemmel szemünk elé tárulhat egy másik világ, mely csak akkor és annak mutatja meg a szépségét, aki hajlandó kivárni a megfelelő pillanatot. Láthatjuk az avar közt megbúvó futrinkákat ( Carabus sp.), a lehullott leveleken futkosó farkaspókokat (pl.: Pardosa alacris), a virágokat látogató méheket és darazsakat stb. Júliusban, a tölgyesekben szinte tömegesen jelennek meg párzási szándékkal a szarvasbogarak (Lucanus cervus; VII. tábla 36—37.). A hímek egymással vetélkedve döntik el, kié legyen a kiszemelt nőstény. A szarvasbogarak (Lucanidae) családjának fajait könnyen felismerhetjük hosszú nyelű, erősen térdes csápjukról, melynek utolsó ízei lemezszerűén kiszélesednek. A szarvasbogár az idősebb tölgyesekben sokfelé előfordul. Feltűnő ivari kétalakúsága, a hím rágói a nősténnyel ellentétben agancsszerű- en megnövekedtek, s ezzel együtt akár a 10 cm-t is elérheti. Lárvája öt éven keresztül idős tölgyekben fejlődik. Rokona, a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepipedus) jóval gyakoribb, korhadt fában a környék minden erdős területén megtalálható. Erdei ösvényeken, utakon és csapásokon gyakorta figyelhetünk meg álganéjtúró bogarakat (Geotrupes sp.), amelyek hasznos munkájukkal eltüntetik a nagyobb állatok ürülékét, hogy majd abba lerakott utódaik fejlődni tudjanak. Természetesen végtelenségig lehetne sorolni az ízeltlábú fajokat, melyekkel kirándulások vagy csak egyszerű túrázások során találkozhatunk. A hegységből eredő patakok élővilága is feltárhatja szépségét, ha a patakvölgyeket óvatosan közelítjük meg. A Svandabergi-patak egy ritka és védett halfajnak, a kövi csíknak (Barbatula barbatula) ad otthont. Megjelenése időszakos, nem minden évben találkozhatunk egyedeivel ugyanazon a patakszakaszon. Gyakran láthatunk a környező erdeinkben erdei békát (Rana dalmatina; VII. tábla 38.), mely az avarban az elhullott levelekhez hasonló bőrével tökéletesen beleolvad a környezetébe. Ráakadhatunk a ritkán fellelhető barna ásóbékára (Pelobates fuscus) is, mely igyekszik kihasználni az erdő nyújtotta táplálkozási lehetőségeket, hogy a téli időszakot a talajban át tudja vészelni. A bányaművelés hozadékaként visszamaradt tavak tavasztól nyár elejéig zengnek a békakuruty- tyolástól. A vöröshasú unkák (Bombina bombiná) rövidebb vagy kissé hosszabb „unkogásukkal”, míg a kecskebékák {Rana esculenta; VII. tábla 39.), a tavi békák (Pelophylax ridibanda) és a kis tavibékák (Pelophylax lessonaé) jellegzetes „kuruttyolásuk- kal” hívják fel magukra a figyelmet. A hüllők közül az aszfaltozott erdei utak mentén gyakran sütkérezve találkozhatunk a lábatlan gyíkkal, más néven kuszmával {Anguis fragilis). Sajnos sokan kígyónak vélik, de elég egy kicsit jobban odafigyelni az állat bőrére, mely kékes pöttyökkel szegélyezett, illetve a fejét alaposan szemügyre venni, mely inkább szögletes, mint lapított. Valódi és néha félelmetesnek is tűnő „kígyónk” az erdei sikló {Zamenis longissimus; Vili. tábla 4L), mely másfél méteres is lehet, s ha veszélyben érzi magát fejét felemelve, fenyegetően sziszeg. Csak fele ekkorára nő meg a Majkpusztán is előforduló rézsikló {Coronella austriaca; VIII. tábla 40.), melynek mintázata emlékeztet a keresztes viperára, ezért a kirándulók gyakran mérges kígyónak hiszik. A nyíltabb, naposabb erdei tisztásokon a zöldgyíkot (Lacerta viridis) és a kisebb fürge gyíkot {Lacerta agilis-, Vili. tábla 43.) is láthatjuk. Az előbbi veszély esetén akár két méteres magasságba is felmászik egy cserjére vagy kisebb fatörzsre. A mélyművelésű bányák bezárását követő rekultivációk eredményeképp több bányató is létrejött a Vértesben. Mellettük más tavakat is kialakítottak. Ilyenek Oroszlány és Vértessomló között a homokbányái tavak, Vértessomló és Várgesztes között a külfejtési tó. E vizekben mocsári teknős {Emys orbicularis) és vízisikló is előfordul (Natrix matrix). A hegység egyes részein az erdőségek közé sziklagyep-foltok ékelődnek. Az oroszlányi községhatár közelében lévő, de már Gánthoz tartozó Nagytiszta nem csak ritka növény-, hanem ritka állatfajoknak is otthont ad. Sziklás-füves, valamint cserjés élőhelyei a fű között megbújó élővilág legjelentősebb ízeltlábú csoportjainak nyújtanak menedéket és táplálkozó helyet. E fajok legtöbbje a bogarak, a pókok, a sáskák, a szöcskék, a lepkék, a darazsak és a legyek közül kerül ki. Ritka faj a magyar aknászpók {Nemesia pannonica), mely elsősorban a déli oldal sziklagyepjeinek lakója. E faj jellegzetessége, hogy csapóajtóval rendelkező, általában függőleges tárnában várja az arra tévedő rovarokat. Hozzá hasonló életmódot folytat a tölgyes torzpók (Atypus affinis; VIII. tábla 44-45.), csak e pók vízszintes, ujjnyi szövedékben
