Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Riesing István: A Várgesztesi-medence élővilága
54 Riesing István az utóbbi évtizedben állapították meg, hogy a tisztásokon tenyésző fajnak rokonfaja az erdőben élő. Elkülönítésük nehézségekbe ütközik, s míg a „mezei” alkoholfogyasztás nélkül (!) ehető, addig az „erdei” mérgező gomba. Áfák elpusztulása után helyben marad a holtfa, ami mellett nagy arányt képviselnek az idős és beteg faegyedek. Ezek a természetes vagy természetközeli állapotok több ritka és veszélyeztetett állatfajnak biztosítanak élőhelyet. A futóbogarak közül itt talál megfelelő életfeltételeket a ritka s a korhadó bükkfák levál ó kérge alatt rejtőző lapos kékfutrinka (Carabus intricatus). A bogarak közül került ki a területileg illetékes Duna-lpoly Nemzeti Park címerállata, az impozáns havasi cincér (Rosalia alpina) képében. A faj erősen kötődik az idős korhadó bükkfákhoz csakúgy, mint a gyászcincér (Morimusfunereus: IV. tábla 11. kép). E röpképtelen rovar Várgesztesen a leggyakrabban szem elé kerülő cincérfaj és nagy mérete, szépsége miatt talán a második legismertebb bogár a nagy szarvasbogár után. A köztudatban ezt a fajt ismerik „hős eine érne k”. Tévesen. Kétségtelen azonban a „hősies kisugárzása”, nevezéktani szempontból érdekes továbbá, hogy a nagy hőscincér egyöntetűen fekete, a gyászcincér pedig főként szürke színű. Az utóbbinak imágó alakjával április, május, június és július hónapokban találkozhatunk.49 Az ökológiai térben funkcionálisan az erdő talajfelszínét, tuskóit és a földön heverő fatörzseket foglalja el. Általában alkonyaikor kezd el mozogni és éjjel aktív. Nappal is megfigyelhető a jól záródott sötét állományok alatt, mély szurdokvölgyekben, a napsütötte helyeket rendszerint kerüli .50 Madárvédelmi szempontból a bükkösöknél említett lékek mindenképpen kedvező hatásúak azzal, hogy a faji- és szerkezeti diverzitás-növekedés alapjául szolgálnak. A lékek esetenként erősen elgyomosodnak, szedresednek, ami hátráltatja ugyan a felújítást, de ezzel optimális madár-fészkelőhelyekké válhatnak. A lékekben esélyesen telepednek meg a kísérő- és elegyfafajok, ami által több madárfaj jut fészkelési, rejtőzködési, táplálkozási lehetőséghez. Az ily módon megbontott idős állomány nagyságrendekkel kedvezőbb képet mutat. Míg az egynemű idős bükkös lényegében csak a koronaszintjében kínál vonzó tartózkodási helyet a madarak számára, addig a lékekkel tarkított arculat ugyanazon a területen vertikális és horizontális irányban egyaránt változatosabb, több madár számára megfelelőbb. Élesen elkülönülnek a felső 49 Szontagh 1999. 50 Merkl 2003. koronaszintet elfoglaló és a szigetszerűen kialakított „tisztások-bozótosok” fajai. A madarak megfigyelésében sokat segíthetnek a lékek, mert azokban lest állva, rejtekhelyről láthatunk a szálerdő lombsátrába. Tipikus madaruk az ökörszem (Troglodytes troglodytes), de itt van az urbanizálódásra hajlamos feketerigó (Turdus merüld) is. A meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) nemcsak a madárcseresznye magját kedveli, hanem a háromszögletű bükkmakkot is. Gyakori odúkészítő madár a fekete harkály (Dryocopus martius) és a nagy fakopáncs (Dendrocopos major). Atipikus odúlakó, de nem odúkészítő madár bükkös állományokban a kék galamb (Columba oenas), Várgesztes környékén nem jellemző. A legnagyobb hazai galambfajunk azonban annál inkább, ez az örvös galamb (C. palumhus). Fészkét ágakra építi, gallyakból. A lombkoronából inkább hallatszik, mintsem látszik a hernyókkal, pókokkal élő sisegő füzike (Phylloscopus sihilatrix). Téli vendégünk a fenyőpinty (Fringilla montifringilla). A törmeléklejtők, szurdokok madárfaunáját tekintve első helyen - tanulságképpen is a holló (Corvus corax) említhető. Állománya a Közép- és Kelet-Európai területeken az 1900-as évek első évtizedeiben erősen lecsökkent, amit a 60-as évektől emelkedés követett. A holló megfogyatkozásának okaként először a hagyományos állattartással visszaszorult táplálékszerzési lehetőségeit említik, ezt időrendben a mérgezések gyakorlata követte .51 Korábban bevett módszer volt a mérgezett tojások (eleinte sztrichninnel, később foszdrinnal) kihelyezése a fészekrablók apasztásáért és egyébként is általánosabb gyakorlat volt a mérgezés a mező- és vadgazdálkodásban.52 Ebben az időben kb. 30 pár holló volt az ország területén. Védettséget 1958-ban kapott, 1982-ben pedig, fokozottan védetté nyilvánították és 1990-ben a Vörös könyv listájára is felkerült,53 de a 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet 2. számú mellékletében 50 000 Ft- os értékkel a „védett állatok” kategóriában szerepel. Az intenzív termesztési módok és az azzal járó kemizáció fejlődése, termékeinek alkalmazása előtt stabil állománya lehetett a Vértesben, annak ellenére, hogy esetenként a vadászat is sújthatta. Az 1970-es években a Vértes teljes területéről eltűnt, de az utóbbi húsz évben visszatelepedett és örvendetes szaporodásnak indult.54 Kedveli a sziklás, elhagyatott 51 Rakonczay 1990. 52 Haraszthy 1984. 53 Rakonczay 1990. 54 Béni - Viszló 1996.
