Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Riesing István: A Várgesztesi-medence élővilága
52 Riesing István imágója csak október végén látható és repülési ideje már november elején véget is ér. Valószínű, hogy nem rajzik minden évben, és rajzása szorosan függ az időjárási viszonyoktól. A molyhostölgy-levélaraszoló nálunk potenciálisan veszélyeztetett és elterjedésének északi határán él. A holomediterrán faunaelem hazánkban csak szigetszerű populációkban van jelen. Egyetlen nemzedékének rajzása augusztusra tehető. Bizonyító példányokat találtak többek között a fóti Somlyó- hegyen, a Déli-Bíikkben és az Aggteleki-karszton .46 Várgesztesen viszonylag magas példányszámmal (1962-2005. között ossz. 859 egyeddel) került elő. 3. 3. Bükkösök, törmeléklejtő-erclóTi, mészkő szurdokv ölgyek A Vértesben előforduló bükkösök extra- zonálisan, a termőhelyi igényük, vagyis a tűrőképességük határán találhatók, ezért nem foglalnak el nagy területeket. Mivel a bükk ( Fagus sylvatica) a csernél csapadékosabb, párásabb, kiegyenlítettebb éghajlati adottságok között érzi jól magát, nálunk csak azokon a részeken alkot állományt, ahol ez mikroklimatikus okokból adott. Ilyen viszonyokat találunk az északias, nyugatias kitettségű oldalakon, az ezekhez kapcsolódó fennsíki részeken és a szűk, meredekfalú, hűvös völgyekben. A Várgesztesi-medencében természetes módon fordul elő a bükk. Szerencsére nem kizárólag zárt, gazdaságilag értékes, nagy fatömeget adó bükkösök formájában, hanem a védelmi rendeltetésű (erózióvédelem) hársas törmeléklejtő-erdőkben és mészkő szurdokvölgyekben is. Összefüggő bükkösök a Várgesztesi-medence délkeleti és délnyugati felszínein vannak. A medence délkeleti oldalán magasodó Vörös-hegy nyugatra és északra néző oldalait, a Vérteskozmára átvezető Malom út völgyoldalait, és a falutól délnyugatra található Eperjes fennsíkját, északnyugat felé lefutó völgyeit, az ún. Vadászdombokat foglalják el erős bükkösök. Nagyobb részt elegyetlenek. Ilyen termőhelyi viszonyok között természetes úton elsősorban elegyes bükkösök jönnek létre. Az elegyetlen, idős bükkösök egyöntetű képét erdészeti beavatkozások útján érték el. A kísérő és elegyfafajok inkább a szegélyekre szorítkoznak. Hegyi juhar (Acer pseudoplatanus), korai juhar (Acerplat anoides), nagylevelű hárs (Till a platyphyllos), magas kőris (Fraxinus excelsior) és gyertyán (Carpinus betulus) jellemzi a bükkösök 46 Rakonczay 1990. széleit. Egyszintes erdők, a második lombkoronaszint általában, a cserjeszint mindig hiányzik, de itt-ott feltűnik a védett babérboroszlán (Daphne laureola), mely örökzöld, atlanti-mediterrán hegyvidéki faj (III. tábla 8. kép). A gyepszint lágyszárúi itt is az évszakos aszpektusokat követik. Tavasszal, a fák kilombosodása előtt a társulás C-szintjét gazdagon borítják fénykedvelő lágyszárúak, mint a védett hóvirág (Galanthus nivalis), a bogiáros szellőrózsa (Anemone ranunculoides), a tavaszi lednek (Lathyrus vernus) és az odvas keltike (Corydalis cava). Az utóbbi növény virágzása április hónapra tehető. Lila vagy fehér virágai ekkor szőnyegszerűen virítanak, a falu utcái valósággal virágillatban úsznak. Várgesztesen ,JCnkaschekanak” nevezik e gyakori virágot és tömeges lila-fehér megjelenéséhez kötik a gyerekek arcán megjelenő „tavaszi szeplőket „Des fuj mit Knkascheka/” A tavaszi-nyári aszpektus tömeg-növényei közé tartozik a szagos müge vagy erdőmester (Galium odoraíum). Egy ősi germán hiedelem szerint szerencséje lesz a szerelemben annak, aki tavasszal kap egy virágzó csokrot e gyógynövényből. A szagos müge mellet sorakozik a sárga árvacsalán (Lamium galeohdolon), az évelő szélfű (Mercurialis perennis), a podagrafű (Aegopodium podagraria), az erdei nenyúljhozzám (Impatiens nolitangere); sások közül a bükksás (Carex pilosa) és az erdei sás (C. sylvatica). Kísérőnövényként szerepel a harasztok közé tartozó erdei pajzsika (Dryopterisfilixmas) és a hölgypáfrány (Athyrium filixfemina). A várgesztes környéki páfrányokat 1937- 40 táján szekérszám hordták el a fővárosi virág- kereskedők. A gyűjtésbe néhány fillér fejében bevonták a helybéli gyerekeket is. Fő gyűjtési területük a „Roda-peacK\ azaz a Vörös-hegy melletti Bodzás-árok volt (IV. tábla 9. kép). A község keleti határán emelkedő hegyet valószínűleg azért illetik ,,vörösnek”, mert a lenyugvó Nap beeső fényei pár perc erejéig gyakran vörösre festik. Lombfakadás után a fényhiány miatt gyakori a núdum, ami alatt azt értjük, hogy szinte semmiféle lágyszárú növényt nem találunk a zárt állomány alatt. Régi időkben, mikor még számottevő volt a falu haszonállat állománya, a gazdák összegereblyéztek az erdei avarból annyit, amennyi a szalma kiegészítéseként szükséges volt az almozáshoz. Az alomgyűjtés támogatta a núdum- jelenséget, ezért már az 1879-es erdőtörvényben tiltották. A lomb elhordása kedvezőtlen irányba mozdítja az erdei ökoszisztéma tápanyag-forgalmát és hozzájárul a nem kívánt talajsavanyodáshoz. A bükkösök kezelése a község környékén és a Vértesben a természetközei iség felé mutat. A
