Kisné Cseh Julianna (szerk.): Tatabányai Múzeum 2010 - Tatabányai Múzeum Évkönyve 1. (Tatabánya, 2011)
Riesing István: A Várgesztesi-medence élővilága
42 Riesing István A fénycsapda az első 30 esztendőben egész éven át üzemelt, ettől fogva 10 hónapon keresztül, márciustól december végéig működik minden évben.9 A fogott anyagból a következő taxonok kém ltek feldolgozásra: nagylepkék (Macrolepidoptera), molylepkék (Microlepidoptera), szipókás rovarok (Homoptera, Heteropterá), legyek (.Diptera), bogarak (Coleoptera, kivéve a Caraboidea és a Staphylinoidea csoportot), szúnyogok (Culicidae), tegzesek (Triekoptéra).10 Célja az összegyűjtött rovarok tudományos feldolgozása és a feldolgozás eredményének mezőgazdasági és erdészeti kártevő előrejelzésre való felhasználása. A teljes anyag feldolgozása meghaladná e könyv kereteit, ezért a későbbiekben csak a nagylepkék közül mutatunk be néhány, a természetvédelem szempontjából is értékes fajt, ezek: Brachionycha syriaca (nincs magyar neve), molyhostölgy-levélaraszoló (Ennomos quercarius), sárga gyapjasszövő (Eriogaster catax), hangyabogáncs-törpearaszoló (Eupithecia graphata), tölgyfaszender (Mariimba quercus). A felsorolt fajok mindegyike „vöröskönyves” (a Vörös könyv a Magyarországon kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajokat veszi számba)." A várgesztesi lepkegyűjtés tekintetében különös évnek számít 1970, mert egyedül ekkor fogtak mind az öt fajból, és a molyhostölgy levélaraszoló rekord példányszámot adott. A gerinces állatvilágról már a 18. századtól vannak írásos dokumentumok. Az Eszterházy család grófi birtokához tartozott a Gesztesi Uradalom. Ebben az időben itt példás erdő- és vadgazdálkodás folyt, melynek része volt a vadászat is. A vadászatok után lőjegyzékeket állítottak össze, amelyekben eleinte németül, később magyarul, faj, elejtési hely és idő szerint tüntették fel az elejtett állatokat. A feljegyzések igen érdekes támpontként szolgálhatnak Várgesztes múltbeli állatvilágáról (természetesen csak az akkoriban vadászott fajokról). 9 Leskó et al. 1998. A fénycsapda kezelői voltak: Kovács Pál, Hartdégen Ferencné, Gáspár Lőrinc, Gáspár Lőrincné, Pintér Zoltán. Jelenleg Pintér Vilmosné látja el az ezzel kapcsolatos feladatokat, s küldi meg az anyagot az Erdészeti Tudományos Intézet Erdővédelmi Osztályának. Egészen 1997-ig a község délkeleti határán emelkedő Kiskutya-orom adott helyet a fénycsapdának, ami évtizedek óta a várgesztesi gyerekek kedvelt szánkópályája is. Innen a találó népi elnevezése is: „Lepkefogó”. Az említett évben kb. 200 m-rel odébb került a fénycsapda, a jelenlegi kezelő kertjébe, s ezt követően a normál izzó helyett higanygőz lámpa szolgáltatja a fényt. 10 Leskó et al. 1998. 11 Rakonczay 1990. Ebben a forrásban találjuk az első madártani adatokat is. A következő vadászott madarakat em lítik: fúrj. vadgalamb, rigó, pacsirta, sas, sólyom, héja, ölyv, erdei szalonka, bagoly, varjú, szarka, nyírfajd.12 A feljegyzések nem adnak pontosabb meghatározást a fajokra vonatkozóan. A bagoly, rigó, varjú esetében csak találgathatunk, hogy mely fajok tartoznak ide és milyen arányban. Figyelemre méltó azonban a nyírfajd (Tetrao tetrix) jelenléte, mely azóta a farkassal együtt eltűnt a Vértesből. A pontatlanság alapja egyrészt a hiányos ismeret lehetett, másrészt valószínűleg nem tulajdoníthattak nagy jelentőséget pl. a baglyok megkülönbözetésének; a két ok természetesen függelmi viszonyban áll egymással. Várgesztesre gondolva nagyon érdekes az a publikáció, amely 1926-ban látott napvilágot és a fakókeselyű (Gyps fulvus) majki előfordulásáról számol be.13 Szem előtt tartva a Majk és Várgesztes között lévő alig 5 km-es távolságot és a dögevő faj táplálékszerzési stratégiáját - elképesztő magasságokba köröz fel, miközben az elhullott állatok tetemét keresi -, biztosra vehető, hogy hajdanában a Várgesztesi-medence is a fakókeselyű táplálkozó-területei közé tartozott. A kifej lett egyedek gigantikus méreteit jól reprezentálja a jellemző 250 cm-es szárnyfesztávolság. A Vértes ritka fészkelőjének számít az erdei szalonka (Scolopax rusticola), várgesztesi fészkeléséről két adat áll rendelkezésre. Az első 1948-ból, amikor az állami erdőőr a Gadóc-oldalban akadt egy fészkelő szalonkapárra.14 A második adat a Vörös-hegy délkeleti oldalán található Hideglyuk nevű szivárgóvizes területrészről származik, ahol 1981. június 11-én alkonyaikor Kluber János helyi vadász korrogó szalonkát hallott.15 A táplálékspecialista kígyászölyv (Circaetus gallicus) jelenlétéről a közeli, Kőhányás felé eső Német-völgyből Gergely nyomán van adatunk, aki a nevezett területen 1979. október 12-én egy példányt észlelt.16 12 Csőre 1988, 147-165. 13 Dornyai 1926. 14 Szilágyi 1948. A fiatalok május 13-án már fürj nagyságúak voltak és a zavarástól félig futva, félig repülve menekültek, miközben az öregek különös, csipogó hangon hívták őket. A korai időpont ellenére a fiókák fejlettek voltak. Május elején az erdőőr itt több ízben figyelt meg pisszegve húzó szalonkát, feltehető, hogy a fészkelő tojó párja húzott. A 20 éve itt szolgálatot teljesítő erdőőr ekkor látott először fészkelő erdei szalonkát. 15 Kluber 1980, 86. 16 Gergely 1980, 23-24.
