Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

tésük alapján jellemezhetők, bár ezek az adatok belső kronológiai szétválasztásra a korszakon belül nem igen alkalmasak. Legáltalánosabb a kihajló, legömbölyített vagy ferdén levágott szélű peremkiképzés, ritkább a függőlegesen kialakított perem, s a korszak vége felé megjelenik a tagolt perem és a perem belső oldalán a sekély besimítással kialakított horony, ami a fedő megfelelő illeszkedését segíti elő. Az enyhén kihajló, legömbölyített peremű, behúzott nyakú domború vállú zömök testű, fésűs hullámvonalköteggel és fésűs vonalköteggel díszített fazekak analógiát a szaltovó-majaki kultúra körében találhatjuk meg, ami ezen tárgytípus egy részének eredetét is ide köti. [Ilyen edények kerültek elő pl. a Szeged-Algyő területén feltárt temetőből (KÜRTI 1980, 337.)]. A válltól az edény alsó harmadáig sűrű sekély karcolt vonaldíszt is a szaltovói jellegzetességek közé sorolhatjuk. A fazekak szinte mindegyike kézikorongon készült, az edények alján már a korai időszakban feltűnik a fenékbélyeg, ami vagy a korong tányérjára helyezett rátétlapba bevésett minta, vagy magának a korong tengelyének a lenyomata. A fenékbélyegek az Árpád-korban általában egyszerű ábrák: körbe vagy négyszögbe zárt kereszt, svasztika, önálló kereszt, téglalap alakban András-kereszt, egymásra merőlegesen egymást metsző V-alakok, X alak. A keleti eredetű, a szaltovói kultúra területéhez köthető cserépedények körét bővítik a bodrogszerdahelyi temetőben és a Tiszaeszlár-Újtelepen feltárt kétfülű, bordázott nyakú agyagfazekak (MESTERHÁZY 1975, 106-107.). A főzőfazekak egy másik típusát képviselik a. cserépbográcsok. Ezeket az edényeket nyílt tűznél, főzésnél használták, a pereménél átfúrt lukakon áthúzott zsinórral függesztették fel a szolgafára vagy a vas három lábra (DIENES 1972, 3 1.). Néprajzi analógiák alapján merült fel egy másik használati lehetősége is, a fejesnél történő alkalmazása. Ez esetben a peremen található lyukakon átfűzött zsinórokkal kisméretű bögrét rögzítettek a közepére. A bögréből öntötte aztán a pásztorember a tejet a kondérba, hogy így kevésbé habosodjon s egyben a kifejt mennyiséget is mérhette. A magyarság legjellemzőbb kerámiatípusai közé tartoznak, legnagyobb elterjedésük az Árpád-korban mutatható ki. Ez az oka, hogy már a legkorábbi, honfoglalás vagy Árpád-kori fazekassággal foglalkozó munkák igyekeznek választ adni eredetére, használatára, az ezeket gyártó fazekasközpontok szétválasztására és megpróbálják a különböző típusok idérendjének felállítását. Az Árpád-kori kerámiával foglalkozó első munka a 30-as évekből, Höllrigl József tollából származik: véleménye szerint a cserépbográcsokat a XIII. században nomadizáló pásztornép használta (HÖLLRIGL, 1933-33.). Szabó Kálmán a XII-XIII. száza11