Fülöp Éva Mária (szerk.): A magyar kerámiaművesség ezer éve (A Kuny Domokos Múzeum - Tata, Vár – időszaki kiállításának katalógusa I. Tata, 1996)

I. Tanulmányok - Kisné Cseh Julianna: A honfoglalás és az Árpád-kor kerámiája

di lakóhelyek legjellemzőbb edénytípusai közé sorolta, amit a magyarság keletről hozott magával vagy az első Árpád-házi királyok alatt keleti kapcsolatok útján terjedt el (SZABÓ, 1938). Szőke Béla a nomád és félnomád lakosság szórt településeinek jellegzetes edénytípusaként határozta meg, használatát a XIV. századig terjesztette ki. Kárpát-medencei elterjedését a magyarsághoz kapcsolta, eredetét pedig a Don-vidéki és bulgáriai területekhez kötötte (SZŐKE 1955, 86-89.). Hasonló megállapításra jutott Parádi Nándor is, aki az üstök jellegzetes formájának kialakulását a Kárpát-medencébe helyezte, használatát pedig a szabadban folytatott életmóddal hozta kapcsolatba (PARÁDI 1959, 27.). Mivel hasonló edények a Kárpát-medencén kívül Moldvában, Dobrudzsában és Bulgáriában is előkerültek, sőt a Kárpát-medencében IX. századi, későavar településen is sikerült kimutatni, a legfontosabb kérdés származásának helye és hogy elterjedése milyen etnikumhoz köthető. Felmerült a szláv készítmény gondolata de összekapcsolták a bolgár-török, kun, besenyő népességgel is. Mindennek ellentmond, hogy szinte minden Árpád-kori településen előkerül s nemcsak a régészeti feltárásokon, de a terepbejárások alkalmával feltérképezett korabeli lelőhelyek legáltalánosabb leletei között is. így jogosan merült fel a magyar etnikumhoz köthető elterjedése, akik ezt az edénytípust szintén keletről, levédiai hazájukból hozhatták magukkal. Legkorábbi példányai Sarkéi 840-890-re datálható rétegéből kerültek elő, egyrészük kézikorongon készült, alakjuk a szaltovói fazekakéhoz hasonló. Eredetét tehát szintén a szaltovói műveltség területén kereshetjük, ahol a VIII. század végén, IX. sz. eleje körül alakulhatott ki ez az edényforma. Használatának a steppén a kazár uralom bukása vetett véget, továbbélése a IX-X. század fordulóján a szomszédos területeken (Kaukázus északi lejtői, Duna-vidék) mutatható ki (FODOR 1975, 258-259.). Legutóbb Takács Miklós gyűjtötte össze és dolgozta fel a Kárpát-medencében előkerült Árpád-kori cserépbográcsokat. Formájukat tekintve négy alaptípust különböztetett meg: kézzel formált (Karcag, Szőreg, Doboz), vödör alakú (pl. Tiszaeszlár-Bashalom), fazék alakú és a fémüstök formáját utánzó bográcsok (TAKÁCS 1986, 30-76). A fazékalakú bográcsokat további altípusokra bontotta. Az elsőbe azokat a ténylegesen fazékalakú üstöket sorolta, melyeknek formája és mérete alig tér el az Árpád-kori fazekakétól: ide tartozik a szentkirályi üstök egyike (kora a XII-XIII. századra tehető). A másik csoportot a megközelítőleg fazékalakú, de annál laposabb, inkább mély tálakhoz hasonló edények alkotják, mint a kiállításon is szereplő, szintén Szentkirályról származó, XI. századra datálható bogrács (TAKÁCS 1986,94., 114.). 12