Fülöp Éva – Kisné Cseh Julianna (szerk.): A tatai múzeum története 1912-2002. (Tata, 2002)

Köszöntők - Kedves Vendégeink! (Bíró Endre)

Jelenlegi beszédemet születésnapi köszöntőnek tekintem, amely inkább a szépre emlékezik, szemben egy mindenre kiterjedő szakismertetéssel, hiszen erre sem az előadás időtartama, sem az összejövetel ünnepi jellege nem alkalmas. Amikor 1957-ben Tatára kerültem, egy olyan tipikus dunántúli kisvárost ismertem meg, amelynek a kultúra iránt érdeklődő rétege inkább a múlt felé fordult, a napi politika nem érdekelte, vagy nem mutatta, hogy érdekelné. Annál inkább büszke volt a város múltjára, még az Esterházyakra is jóindulatú nosztalgiával gondoltak, a korszakot sok rájuk vonatkozó adomával illusztrálva. Kisebb társaságok jöttek össze hol ebben, hol abban a lakásban, és órákig elvitatkoztak arról, hogy Görgey áruló volt-e vagy sem, és helyes volt-e Kossuthnak emigrációba vonulni. Vagy rendszeresen zenei esteket tartottak, majd utána elvitatkoztak, hogy melyik karmester vezényli jobban Beethovent, vagy Mozartot. A kártyában is az alsóst és a tarokkot szerették a modernebb játékok helyett. A televízió nem volt még központi programja egy családnak sem. Ezt azért mondom el, mert könnyen elképzelhető, hogy ebből a múltjára büszke közösségből milyen örömet és érdeklődést váltott ki a múzeum alapítása és a vár kiállításai. Különösen a tatai kerámia múltját és jelenét tartották nagy becsben. Igazi különlegességnek tartották - és Tata büszkeségének - a Fényes fürdőt (ahová még én is a vendégeimet fiákeren vittem el), vagy azt, hogy magánházak udvarán forrásokkal táplált medencékben lehetett fürödni. Ezért szinte kötelező igényként vállalnia kellett már előttem is a múzeumigazgatóknak, hogy a múzeum kulturális összejövetelek állandó központja legyen, ahol általában mindig ugyanazok a látogatók jelentek meg. Ezért szükséges volt az időszaki kiállítások rendszeres bemutatása (általában 6-10 egy évben), és szinte hetente különböző képzőművészeti vagy irodalmi előadások rendezése. (Különösen szerették Jancsó Adrienne előadóművésznőt.) Sajnos, az absztrakt művészetet nem tudtam megszerettetni a várossal. Humoros volt egy eset a sok közül, amikor az európai hírű festőművészt, Martyn Ferencet az egyik teremőr (nem tudva, hogy kivel beszél) megpróbálta lebeszélni, hogy vendégeivel felfáradjon a lépcsőkön a toronyba az állandó kiállítására, mert azt szerinte nem érdemes megnézni. Annál inkább sikert aratott - mondhatnám országosan is - a Természettudományi Múzeummal közösen rendezett Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond vadászati kiállításunk. Évről évre megrendeztük a megyei festők tárlatát, ezenkívül évfordulókhoz kötve részben a Nemzeti Galéria segítségével és magángyűjtőkre támaszkodva Benczúr Gyula, Arnos Imre (nálunk először), s a tatai kötődésű Vaszary János emlékkiállításait. Ezekhez általában katalógusokat és plakátokat készítettünk nívós kivitelben. A kiállítások színvonalát emelte, hogy bevezetőként neves írók, művészettörténészek tartottak bevezető előadást (pl. Mészöly Miklós, Páskándy Géza, Hernádi Gyula, Jancsó Miklós, Németh Lajos stb.). 1962-ben kerültünk a Megyei Tanács irányítása alá. Ez ideig már hosszas küzdelem után elintéztem, hogy a vár teljesen a múzeum birtokába került. így 196422