Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Elsőáldozóként a Jézus Szíve templomban Ekkor volt a bérmálásom is a nagy templomban, az apukám tanítónő testvére volt a bérmaanyám, akitől nagyon szép arany fülbevalót kaptam. A kis csontfedelű imakönyvemet anyukámtól kaptam, de hogy milyen alkalomra azt nem tudom. Volt egy ugyanilyen kis barna bőr borítású kis imakönyvem, az keresztlányomnak adtam egyik karácsonyra. Bátyámat nem vették fel a gimnáziumba. Végül anyukámat behívatta az akkori igazgató és közölte vele, hogy addig bizony nem veszik fel, amíg engem anyukám ki nem irat a hittan órákról. Eddig tartott az én vallásos nevelésem. Talán lehetett volna később a templomba hittan órákra járni, de mi addigra már elég sok mindent megéltünk ahhoz, hogy senki nem mert bizonyos dolgokban ellenkezni. Ezek voltak az ötvenes évek, nem csak mi, az áttelepítettek, de az itteni szorgalmas emberek is, akik vitték valamire, azoknak is félniük kellett, megbélyegzettek lettek. A családunk az értelmiségi származásom, miatt volt „E" betűs, a többi meg a „E" egyéb meg az „X" a szódás, meg a cukrász, meg a többi iparkodó ember a mással megbélyegzett. A legjobb az „M" betűs, a munkásszülők gyermeke volt. Gimnáziumba kerülvén ugyan soha nem beszéltünk róla, de tudtuk mindnyájan, hogy kik a vallásos tanáraink. Az orosz tanárnőnk, aki Léváról felvidékről származott, s valószínűleg a szlovák tudása volt az alapja annak, hogy oroszt taníthatott, a másik a matematika tanárunk, meg később a kémia tanárunk egy akkor végzett pesti fiatalember. 65