Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

„A szokás az volt, hogy a gyerekek vitték a hónuk alatt a fát, meg a gyújtóst az iskolába. A református iskola a templom mellett volt, ahova egy közön kellett felmenni, mivel mindkettő jóval magasabban van, mint az utca. Fél 8-ra a templomba mentek, majd 8-kor kezdődött a tanítás. Először az Erdélyi Gáspár, a rektor tanított hittant, meg a Mokos tiszteletes úr is. Szegény itt a faluban halt meg esküvőre készülődés közben. Miután megtanultuk az egyszerűbb imákat meg az énekeket, azután már kellett vinni magunkkal a kis kátét is, s abból tanultunk. Volt egy református hittankönyvem. Sárga, olyan vászonkötésben. Abba benne az imák, a 10 parancsolat, meg benne voltak az illemszabályok is. Hogyan viselkedjünk az utcán, a templomban. Mindet tudtuk kívülről. (Megjegyzem, hogy már mindet nem tudja, de amire mégis emlékszik, mint a vízfolyás, mondja.) Délelőtt is jártunk iskolába, meg délután is. Hazamehettünk ebédelni egy óra hosszat. A köszönés az iskolában is meg az utcán is: «Adjon Isten jó napot!» volt, amikor jöttünk haza, akkor « Isten áldja meg a Tanító Úrékat!» Reggel is imádkoztunk, meg délután is. De én csak a délutánira emlékszem: «A ránk jövő éjszakába/ Fogadj szárnyad árnyékába/ Kár, veszély, baj, ne érjen/ A gonosz hozzánk ne férjen/ Isteni hatalmad szent karja/ Amit bírunk mind betakarja/ Mérsékelt álom által/ Testünket megújítja/ Lelkünket megvidámítja/ A holnapot engedd megérni/ Nevedet akkor is dicsérjük Ámen.» Madáron nem volt csak református templom. Adatközlőm és férje, az esküvőjüket 1952ben Marcelházán tartották, ugyanis Madáron a katolikusoknak csak egy kápolnájuk volt, s abban nem akarták megesketetni őket. A három gyerekük is katolikus vallású lett: Egy lány és két fiú. „Amíg a gyerekek otthon voltak nem is igen mentem templomba, meséli. Nem is értem rá, csak a gyerekek keresztelésére, az elsőáldozásokra, meg a bérmálkozásra, oda elmentem. A fiúk közül az egyik nem esküdött meg templomban, pedig a felesége is katolikus, ezért a gyerekek nem járhattak a katolikus hittanórákra. A református iskolába viszont befogadták őket, ahol természetes református vallási nevelést kaptak. Mióta a férjem meghalt, néha-néha elmegyek templomba, de a református vallásomat megtartottam, de ha kell elmegyek máshova is. Nekem mindegy. Mindenhol a jóisten van. A férjem nem mondhatnám, hogy vallásos volt. Karácsonykor vót gyümölcs, ezelőtt diót is tettünk az asztalra, meg volt sütemény, meg sütöttünk üres kalácsot pomposnak is hívták, leöntöttük mákkal. Karácsonyfánk is volt. Volt, amikor énekeltünk katolikust is meg reformátust is: «O gyönyörű szép, titokzatos éj....» A szomszédasszony katolikus volt, az Ilona nénje, tőle tanultuk. Volt, hogy vele elmentünk éjféli misére is. 54