Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

koromban még bálványnak tartottuk. Ma már nem úgy látom, hogy bálvány. Hanem hogy valaki elképzelte Jézust meg Szűzmáriát. Valaki megpróbálta az ő tehetsége szerint azokat megformálni. Egy embert látok aki megalkotta azt az ő elképzelése szerint, s valahol ebben is benne lehet ez Isten keze éppúgy mint amikor leír valaki valamit. Vagy azok a csodálatos középkori festmények Miért kellene bálványnak látni azt a Dávid szobrot, vagy miért kellene bálványnak látni az utolsó vacsora képet. Ma, ha bemegyek egy katolikus templomba, ugyanúgy le tudok borulni és imádkozni. És elmondhatom a gondolataim, mert valahol a lélek találkozik az Istennel. Nálunk arany mondások voltak. Arany betűkkel írott igék, barna, vagy fekete alapon. Vagy keménypapírból, vagy fából. Az én ágyam fölött az volt, amit nagymamámtól örökölt anyukám: «Elég Néked az én kegyelmem.» Erre egész kereskedelem épült. Búcsúban is árusították. Az ágyak felett embermagasságban voltak nálunk is, több is. «És az ő angyalainak parancsolt felőle, hogy őrizzenek Téged.» Hat, vagy hét is volt a szobában. Erre azt mondta anyukám is, hogy kapok egy igét, amikor az ember közel kerül Istenhez, vagy bajban van. 46