Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Máriát mi tiszteljük, de nem imádkozunk hozzá, mint Jézushoz. A nagy Bibliánkat több generáció óta őrizzük. Az emberekben benne van a vágy, hogy nem elég csak látni, olvasni is akartak, tehát tanuljanak meg olvasni. Haladni kellett a korral. Iskolákat alapítottak Hollandiába, külföldre küldték a papokat, a diákokat tanulni. Nálunk kezükbe adták az embereknek a Bibliát. Naponta használták, amikor már falun is tudtak az emberek olvasni. A családfő minden nap reggel felolvasott belőle hangosan. A református templomok is, meg a liturgia is puritán. A puritanizmus viszont nem biztos, hogy a nép igénye. Mint az öltözködésükben se voltak puritánok, pont az ünnepi alkalmakon, amikor a templomba mentek. Inkább olyan cifrangosak voltak. Bársony, selyem, meg angolszövet ruhát hordtak. De nehogy ugyanabba menjenek mindig! Versenyeztek, ki tudja szebben magára ölteni, viselni. A kötények pillangózva, kiszalagozva. Aranycsipkék, keskeny szalagok. A lányoknak színes szalagok, asszonyoknak a gyönyörű fejkendők. Télen a berliner kendőket is színük szerint választották a ruhához. Ugyanakkor láthatók Erdélyben a gyönyörű festett mennyezetek, meg a karzatok. Növényi motívumokat használtak, meg színeket. Azután a tájra jellemző értékes kézimunkáikkal is díszítették az úrasztalát, meg vele összhangban mindent. Az is hozzátartozott az ott élő emberekhez. Amikor áttelepítettek bennünket Tolnába, s magunkénak mondhattunk egy imaházat, az volt az első, hogy a komáromszentpéteri asszonyok összefogtak, s készítettek egy toledós fehér űrasztalterítőt. Az a kézimunka a mi vidékünknek volt a jellegzetes munkája - mondja. 47