Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Gyerekkorunkban eszünkbe se jutott, hogy nem megyünk misére. Azon versenyeztünk, hogy ki mehet Öreganyánkkal advent idején rorátéra. A kis nénikék olyan kis viharlámpát vittek, mert még sötét volt. Az nagy dicsőség volt, aki járhatott már rorátéra. Vasárnap délután meg nem ültünk bent. Akkor nagy telek voltak. Összekapaszkodtunk, mi lányok, aztán sétáltunk a faluban. Kimentünk szánkózni is. A legények - az uramék - meg gyerek korukban befogták a lovakat a szánkóba, föl, le, sokszor olyan volt a lábunk mint a pipacs. Nem fáztunk, pedig akkor kevesebb ruha volt rajtunk. Mi nem féltünk a hógolyótul sem. Most az apját-anyját is elmondanák, ha valamelyiket megdobnák. A fejünkön berliner kendő volt. A bőr csizmánkat anyám a rendli ajtóra tette. De reggelre nem száradt meg, mire meg az iskolába értünk, megfagyott a lábamon. De nem emlékszem, hogy mi fáztunk volna. Szüleimnek 14 hold földjük volt. Azon dolgoztunk, az egész család. Később férjhez gyüttem, ide ebbe a házba. 1950-ben augusztus 13-án esküdtünk, a férjem meg októberben elvitték katonának. Én voltam 18 éves, a férjem meg 22. Itt volt a sok föld. Apósom meg rokkant volt, mert a háborúban ellőtték a lábát. Sokszor fájt is nekik, kicsit sántított, de elvégezte lovakkal a fődeken a munkát. Anyósommal, az öreganyánkkal a munkát meg hát a kapálást mi végeztük el. Sokszor nehéz vót, mert bizony mikor elmentünk a rendekért a határba, benne volt a mag, az árpa. Ugye mi vittünk oda hosszú nyelű villát, négy ágút is, de hát, hogy ha sokat szúrtam rája nem bírtam felemelni, még el is szédűtem. A kocsit akkor meg nem tudtam még megrakni. Ha kicsit szúrtam rája, akkor meg nagyon soká tartott föladogatni. Ez az ötvenes években, a kommunizmusban vót. Akkor be kellett adni az állatokat meg a fődeket. Apósom nem akarta beadni a JRD-be. Megállt előttünk egy nagy teherautó, hogy söprik le a pallást. De már akkor nem vót a padláson semmi, amikor masináztunk, elvittek mindent a szérűről. Később már nem is hordhatták be a szérűbe, a Duna mellé, ahol van egy kanális, a Duna meg a kanális közé kellett kihordani a gabonát. Apósomnak 16 hold földje volt. Bizony nagyon keserves volt, mert magunk arattunk. Anyósom kötötte a kötelet, terítette is, én meg szedtem a markot. Az apósom meg kaszált. Aratókat nem fogadhattunk. Senkinek se volt aratója. Aztán megállt a nagy autó. Te, az Isten áldjon meg! írd már alá, mert még a fejadagot is elveszik. Megvolt, hogy hány mázsa gabonát hagynak. Azt daráltattuk lisztnek, meg az állatoknak. 1952-53-ban nagy nehezen aláírta az apósom. Két, vagy három évet vót bent. Nagyon sajnálta a lovait. Nagyon szép lovai voltak A lovacskáit mindig simogatta. Végig táncolták az utcát. Két ló, de minden évben szaporodott. Vót két tehén is. Ez az apósomék háza volt. Aztán kiállt a JRD-ből, rengeteg pénzt kellett fizetni. Amelik főd be volt vetve, a magot, meg a munkát. Akkor nem is tudom, hogy hány évig használtuk. Akkor már megint alá kellett írni. Addigra már annyi fújtogattak bennünket, hogy már nem vót kiút. Akkor már elvitték a teheneket is. Addigra már megvolt a két gyerek is. Kicsinyek voltak. Apósom Radványra ment el kecskét vásárolni, hogy legyen a gyerekeknek tej. Azon nyőttek fel. A férjem 2 évig volt katona. 25