Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Amikor én gyerek voltam, mindenki elment halottat nézni, mert a házaknál volt nagyon szépen a felravatalozás, nem volt letakarva a koporsó fedelével, hanem egy tüll takaróval volt melléig betakarva. Mi oda raktuk rá a szentképeket, ki milyet vitt. Volt az asztalon egy pohárban szentelt vízben három búza vagy rozs kalász vékony kis fonallal összekötve szentelt vízben, azzal meg megszenteltük. Éjjel meg a rokonok, ismerősök ültek a koporsó körül, verrasztóba égtek a gyertyák, énekeltek, elsiratták - mondja Györe Sándorné. Ez egészen más volt, megható volt, hogy az otthonában volt a ravatalon. A férfiak meg a másik szobában beszélgettek. Aztán amikor kitették az udvarra a koporsót, ott volt a búcsúztatás. A koporsó mellett szentelt gyertyák égtek. Magas gyertyatartóban. Gyalog jártak Máriazellre Naszvadról. No, egy-két lovas kocsi ment mellettük, hogy azzal vigyék a cuccukat, meg aki nagyon elfáradt, rajta egy kicsit megpihenjen. De csak rövid ideig, mert a gyaloglás az vezeklésnek számított. Több hétig mentek oda meg vissza. Vittek magukkal itthonról élelmet. Kalácsot sütöttek, sunkát, kolbászt meg szalonnát. Vagy a hátukon levő batyuba, vagy olyan kisebb papírmasé kofferba, vagy volt nagyon szép fedeles kosaruk erre. Emlékszem arra a nagy képre, amit onnan hoztak a nagyanyámék rajta volt az a kéttornyú templom. 20 évvel ezelőtt én is voltam ott busszal, de nekünk az nem tűnt messzinek. Úgy szervezték ezt az utat, s azt akartam látni, hogy hol járt az én nagyanyám gyalog. És én is az ő emléke miatt mentem el. Ez a Mariazeil Ausztriában van, szerencsére nem messze a határtól. A szabadban aludtak, árokban itt- ott megpihentek. Nyáron szervezték, amikor a Szűz Mária ünnep volt, májusban. 14