Számadó Emese (szerk.): Hétköznapi áhítat - a felvidékiek népi vallásossága (Komárom, 2008)

Akkor voltak olyan énekes asszonyok, meg emberek, akik nagyon jól tudtak szervezni. Ott meg imádkoztak, énekűtek egész nap. Nagyon szép erdőrészletek voltak arra, megmutatták a határt. Mi mehettünk, de nekünk mondták, hogy nincs mindenhol drótkerítés, vigyázzunk, nehogy átlépjük a határt." Nagy Rozália és Nagy Erzsébet „Az asszonyokat még induláskor lovas kocsival vitték ki, olyan stráfkocsival az állomásra, Érsekújvárba. 12 km-re volt tőlünk. Minden évben mentek. Amikor meg jöttek haza, eléjük mentek. A plébános is fogadta őket. Aztán mindjárt volt a hálaadó mise" — meséli a másik naszvadi néni. „Nagyböjtbe meg házhoz jártak imádkozni, énekelni sötétbe, vagy petróleumlámpánál. Kilencedet végeztek. Mi is mentünk a szülével. Imakönyvet nem kellett vinni, mert nem is láttunk volna. Csak hallgattunk, meg mi is imádkoztunk, énekeltünk. Meg sokszor fohászkodtunk a jó időért, esőért, hogy a népek békében élhessenek, vagy bőséges termésért, vagy a tűzvész ellen, vagy akit a frontra vittek, azért imádkoztunk. Sok mindent megtanultunk ott. Kellett ez a népnek, már a gyerekekbe is beleplántáltál, hogy nem csak a mára kell gondolni, meg is fogunk egyszer halni, s akkor ne adj isten a túl világon el is kell majd számolni a bűneinkért. Még most is hálát adok, hogy odaszületettem. Legalább tudok tartózkodni mindentől, meg a tudok a gyerekeknek Haris Vilmosné Gyürüsi Matild példát adni. 15