Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
hosszabb ideig a mészben hagyják, akkor az volt a szándék, hogy eltávolítsák a bőrök zsírosságát, azokat lággyá tegyék, és a bőröket a nedvesség által megduzzasszák anélkül, hogy a romlástól kelljen tartani. Igaz, hogy a mészlé a bőröket kinyújtja, de azokat marja is egyidejűleg, és az egyéves időtartamon belül nem fejt ki nagyobb hatást, mint amekkorát másfajta, különböző módon készített levelinél egy hónapnál rövidebb időn belül el lehet érni. A mész a bőrt keménnyé, feszessé, tehát törékennyé teszi, és ha ilyen módon készített bőrt cipőhöz használják, akkor a nedvességet igen könnyen felveszi, és nagy nehezen lehet megszárítani, kinyúlik, mint egy szivacs.233 A meszesben elegendő hely kell ahhoz, hogy lehessen mellette bőrt tárolni, és hogy a bőrrakatok és a gödrök között közlekedni tudjanak, továbbá a gödröknek is elég távol kell lenniük egymástól azért, hogy a víz ne folyjon át egyik gödörből a másikba.”234 A meszes a tímármunka egyetlen olyan objektuma, ami régészetileg is egyértelműen és pontosan beazonosítható a gödrök száma, sajátos elhelyezése, rendszerint kerek alakja, valamint azok metszeteken szinte mindig ábrázolt, kőgyűrűje miatt. Általában a gödör széléhez egy ún. „párna” is csatlakozott, amelyen felhalmozták a bőröket, mielőtt a meszesbe tették őket, illetve a meszesből arra húzták ki, ha pl. a leülepedett meszet fel akarták kavarni.235 Ez a párna készülhetett kőből (ilyet figyeltek meg pl. Sumenben 1938-ban), de fából is (ami egyik végével a kád kissé kiemelkedő peremére fektetett és némileg föléje nyúló téglalap alakú fapadló volt, melyet deszka szegélyezett), mint arra erdélyi, pontosabban pálcélcsehi példa van 1942-ből.236 (49-50. képek) Ez az utóbbi meszes egyébként formailag teljesen megegyezik a bajival (a gödör és a párnarész is) annak ellenére, hogy az erdélyi gödörnek nincs kőgyűrűje, a baji gyűrűhöz pedig nem fa-, hanem kőpárna csatlakozik, de a baji kőpárnára is eredetileg fadeszkákat fektethettek fel. A baji objektum esetében a járószintre rakott, kőgyűrűs gödör felé lejtő, mindössze két kősorból álló felület kialakítása arra utal, hogy a párnarészt, illetve a meszest hosszú távra, folyamatos használatra tervezték, egyébként sokkal egyszerűbb lett volna közvetlenül a földre rakni néhány vastagabb gerendát vagy összeszegelt deszkát, mint ahogy az a pálcélcsehi meszes esetében megfigyelhető. A kőgyűrűs rész „meszes” voltának felvetését a más meszesekkel való formai egyezésen kívül erősíti még a két déli gödör betöltésének meszes volta, valamint a közelben használt mészégető kemence, melynek működése a kora újkori, kőbe épített udvarház szíteni. A cserkéreg csak azokat a rostocskákat tudja erősíteni, amelyek még épek, éspedig oly módon, hogy azokat közelebb hozza egymáshoz, és elveszi a nedvességüket, amely a rostokat lazává teszi és romlásukat előidézi. (LA LANDE 1766, 340.) 233 LA LANDE 1766, 339. 234 LALANDE 1766, 335. 235 A néprajzi megfigyelések szerint az erdélyi meszes munkánál a kiszedés úgy történt, hogy az emelőrudas ember a párnával szemben állva megemelte a bőrt, mire a két oldalt állók hosszú fogókkal megfogták és felhúzták a párnára. (NAGY 1971, 201.) 236 NAGY 1971, 201. Nagy László gyűjtése. A kép a veszprémi múzeumban található, megnevezése: „Meszes az udvarban.” 95
