Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
A tavat tápláló forrás és a belefolyó csapadékvíz, valamint hóié miatt a gáton zsilipelni kellett, ami a víz cserélődését elősegítette. A XIX. századi források említést tesznek arról, hogy a tó oldala kővel volt kirakva. Mint korábban már szó volt róla, a bőröket — hogy ne ússzanak — kövekkel szorították le. Elképzelhető, hogy ezek nyomait láthatták a múlt században, és értelmezték úgy, mint kővel kirakott tóoldalt, de erre sajnos nem sikerült bizonyítékot találni, ma már a kövek sincsenek meg. Összegzésként megállapítható, hogy a tó — mint vízforrás — alkalmas arra, hogy egy kisebb tímártelep vízigényét kielégítse, a baji erdőben található tározó kapacitása erre elegendő lehetett, létesítésének kora pedig megegyezik azzal az időszakkal, amelyikre a feltételezett tímártelep működése is tehető. Szőrtelenítés Miután a bőr visszanyerte eredeti nedvességtartamát, meg lett húsolva, következett a kopasztás, azaz a bőr színéről a gyapjú és a szőr eltávolítása. Ezt a műveletet a tímárok általában meszezéssel segítették elő. A mész és a hozzákevert erősítő szer ugyanis kiduzzasztotta a bőrt, fellazította a szőrhagymákat, így lehetővé tette könnyebb eltávolításukat. Megkönnyítette a még meglevő húsmaradványokkal és szőrhagymákkal együtt a bőr színének, a felhámnak eltávolítását is, és a korábbinál alaposabb húsolást, színelést tett lehetővé.225 Régebben erre a célra hamuzsír tartalmánál fogva fahamut is használtak,226 illetve keverték a meszet a hamuval.227 Rendszerint hármas meszest alkalmaztak.228 Az első gödörben már kétszer használt meszes volt, a másodikban egyszer használt, míg a harmadikban friss meszest hasz225 NAGY 1971, 198. 226 A recens megfigyelések szerint a meszesekhez általában a bőrök minőségének és a készítés céljának megfelelő arányban keverték a mésztejet és a hamut, e szerint használtak erősebb vagy gyengébb, régi vagy friss levet. A lé minőségének és erejének megválasztása egyébként vidékenként is változhatott. Erdélyben pl. gyengébb levet használtak, mert azt hitték, hogy az erősebb árt a bőrnek. (NAGY 1971, 199.) 227 Recens adatok szerint a XVIII. században a németek és a magyarok egyaránt adtak a mészhez rostált cser- vagy bükkfa hamuból álló sűrű pépet, hogy a mész hatását fokozzák. (NAGY 1971, 198.) 228 A mész a nyersbőrből fehérjéket old ki, ezek a meszet megkötik, ezért a használt meszesnek kisebb a lúgossága. (HOLLUB 1948, 58.) A kisebb lúgosságú használt meszesben a bőrben levő baktériumok hatékonyabbá válnak, elősegítik a szőrlazítást, erjesztő hatás érvényesül, aminek szőrlazító hatása nagyobb, mint a friss meszesé. Ezzel szemben a friss meszes jobban duzzaszt. (HOLLUB 1948, 63.) A meszezés lényege tehát a bőrök váltogatása a különböző frissességű meszes levek között attól függően, hogy a bőr állapotának melyik hatása a legmegfelelőbb. A meszezés azonban nemcsak oldja a fehérjéket, hanem duzzasztja a kollagénrostokat, hosszabb behatás alatt fellazítja azokat, ami elősegíti a cserzést. A rost lazítása viszont csak addig engedhető meg, ameddig azt az előállítandó borfajta elérendő feszessége megkívánja. A túlzott meszezés laza, kis szilárdságú, folyós barkájú bőrt eredményez, ezért pl. a túlzottan meszezett talpbőr könnyen törik. Elégtelen meszezésnél a finom alapszőrök, amelyek gyökerei mélyebben ülnek a bőrben, nem lazulnak meg kellően, ennélfogva 93
