Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
lucskot, ami lágyítja a bőrt, a folyó elviszi. Emellett a bőr a sebes vízben gyúródik, összeszorul, egyik oldala jobban ázik, mint a másik. Igen nagy előnye volt a kádas áztatásnak, hogy vizének hőfokát lehetett szabályozni, így a folyamatot az időjárástól függetleníteni tudták. Az áztatókádak többnyire fenyőfából készültek; vagy szabadon álltak, vagy földbe voltak süllyesztve. A kád használt, lucskos ázóleve jobban puhított ugyan, mint a folyóvíz, de könnyen meg is árthatott a bőrnek, ha nem vették ki idejekorán, mielőtt a károsodás tipikus jele, a sajátságosán szúrós szag jelentkezett.222 A fenti példákból is látható, hogy bár a bőrgyártáshoz a folyóvíz volt a legideálisabb, gödörben vagy dézsában való áztatással minden gond nélkül ki lehetett azt váltani. Az áztatásról tehát, a borkészítés sok más mozzanatához hasonlóan, nem lehet minden mester munkájára egyformán érvényes leírást adni. A céhes ipar technológiája még ugyanabban a korban és helységben is műhelyek szerint változhatott (a céhek előtti időszakról nem is beszélve). Befolyásolhatta a technológiát a mester gyakorlata, megszokása, munkaerőinek száma, műhelye, továbbá vagyoni állapotának megfelelő felszerelése, szerszámkészlete.223 A tímárkodáshoz egy dolog volt fontos, mégpedig az, hogy valamilyen vízből (ami lehetett eső-, talaj- és felületi víz) elegendő álljon rendelkezésre. Amikor a baji udvarházban úgy gondolták, hogy bőrök feldolgozásához kezdenek, illetve felismerték az ahhoz szükséges remek helyi adottságokat; az erdő biztosította a cserzéshez szükséges alapanyagot (a gödrökből előkerült faszenek vizsgálata kocsányos és kocsánytalan tölgy helyi meglétét egyaránt bizonyította) (5. melléklet), a mészégetéshez való tűzifát, és a fák égetéséből hamuzsírhoz is hozzá tudtak jutni (ez a meszeshez kellett). Ugyancsak helyben, azaz a hegy felszínén található nagy mennyiségű mészkőből pedig égetéssel könnyen és bármikor előállíthatták a szükséges meszet. A tímárkodáshoz tehát a (sót leszámítva) minden szükséges segédanyaghoz helyben hozzá tudtak jutni — egy nagyon fontosat (a vizet) kivéve.224 Az elegendő víz hiánya (hiszen hegyen voltak) komoly akadályt jelenthetett volna, ám attól még, hogy a természettől ezt az egy dolgot nem készen vagy félkészen kapták, a közeli forrás felduzzasztása révén meg volt a lehetőségük ahhoz, hogy kellő mennyiségű vizet is biztosítsanak ehhez a munkához. A tó létesítése egyértelműen a kora újkori udvarház működéséhez köthető, azaz a lelőhely azon periódusához, amely alatt a tímártelep dolgozott. Víztároló kapacitása mai számítások szerint 5—9000 m3 között lehetett, ami elegendő volt nagyobb mennyiségű bőr feldolgozásához is (100 db pőréhez 6000 liter víz kell). (Az északkeleti kőgyűrűs gödör mellett megtalált feltételezett ciszterna tárolókapacitása 1 m3, azaz 1000 liter körül lehetett.) 222 NAGY 1971, 193. 223 NAGY 1971, 193. 224 Az alapanyag, azaz állatbőr bősége, az ország egyik adottsága volt, amiről a korábbiakban már volt szó. 92