Petényi Sándor: A baji nemesi udvarház gazdasági tevékenységéről, különös tekintettel a tímárkodásra. Adatok a középkori magyar bőripar történetéhez (Tata, 2010)
II. fejezet: A tímári munka
Az élőállat és állatbőr exportja a XVI. sz. folyamán is folyamatosan növekedett, s az 1580-as években 200000 szarvasmarha és legalább ugyanannyi állatbőr körül tetőzött.150 Aki tudott, az kereskedett az állatokkal és a bőrökkel. így tettek például a soproni városi tanács tagjai az 1420-as években151 vagy Fráter György, akiről egy Ferdinánd párti úr így írt 1534-ben: „Éhen veszünk, mert a jó remete nem engedi a gabona keresztülvitelét a Dunán. A legnagyobb bor-, búza-, marha-, juh-, gyapjú- és bőrkereskedő.” 152 Mátyás király,153 sőt a XVI. sz. első felében a Fuggerek is bekapcsolódtak a szarvasmarha-kereskedelembe.154 Az Árpád-kori, illetve a XIV. század elejei állattartásról és exportról jóval kevesebb adatunk van, de azok is az állatokban való gazdagságról és viszonylag korai exportról tudósítanak. Már a honfoglalók állattartása is fajokban gazdag volt, amit az mutat, hogy a korabeli sírokból összesen 10 háziállatfaj (szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve,155 ló, kutya, tyúk, lúd és réce) maradványai kerültek elő, holott a sírokban nem fordult elő szükségszerűen a lakosság által tartott összes állatfaj, hanem csak azok, amelyek sírba 150 Ezzel Magyarország volt a világ legnagyobb húsexportőre, messze megelőzve a rangsorban utána következő Dániát, Pomerániát (100000 db) és Lengyelországot (50000 db). A kedvezőtlen politikai változások nem okoztak számottevő hanyatlást a marhatenyésztésben és exportban, mert a török megszállással és jelenléttel járó háborúskodások következtében előállt nagyfokú pusztásodás, a népességszám stagnálása pozitív hatással volt erre az ágazatra. Az utóbbi korlátozta a belső piac felvevőképességét, az előbbi pedig szinte korlátlan lehetőségeket nyújtott a szarvasmarha-tenyésztés területének növeléséhez. Az állattartók ekkor már üzemszerű keretek között piacra termeltek (SZAKÁLY 1990, 154.), ráadásul a kereskedelem révén Magyarország megmaradt egységes piacnak, a széttagoltság és az egyes országrészek határán felállított vámok ellenére. (SZAKÁLY 1990, 157.) A magyar kivitel egyébként már az 1540-es években is bő kétszerese volt a behozatalnak, s ez feltehetőleg így maradt a XVI. század későbbi évtizedeiben is. (SZAKÁLY 1990, 154.) 151 1425 februárjában mozgalom robbant ki a városban a tanács ellen, mert sokan úgy vélték, a tanács tagjai önkényesen kezelik a városi jövedelmeket, és hogy pontos számadásokat kényszerítsenek ki tőlük, két vádiratot is szerkesztettek, melyben összefoglalták sérelmeiket. Az egyiket a királynak a másikat pedig a tárnokmesternek küldték el. Ebben többek között az szerepel, hogy a tanács tagjai „nagy jövedelmeket húztak, a szegény népet keményen tartották, közben jó üzleteket csináltak.” Lovakkal, ökrökkel, bőrökkel, hallal kereskedtek, s ebből a város semmi hasznot nem látott. (SZŰCS 1955, 306-307.) 152 KUBINYI 1973, 213. 153 A király Harber Mátyáson keresztül adott el marhákat Velencében. (KUBINYI 1994, 41.) (Harber osztrák származású királyi ötvös volt, akiből később tekintélyes üzletember lett. Ulászló alatt dolgozott ötvösként, közben harmincadhivatalokat bérelt, és udvari szállító is volt.) (KUBINYI 1994, 39.) Ernuszt János kincstartó fia, Zsigmond pécsi püspök pedig ügynökökkel vásároltatta össze a marhát Magyarországon, amit aztán szintén Velencében adott el. (KUBINYI 1994, 41.) 154 KUBINYI 1994, 49. 155 A magyarok Kárpát-medencébe vezető útvonalának déli szegélyén mindenütt élt teve, így bárhol részévé válhatott a magyar állatállománynak. 1189-ben III. Béla három tevét adott ajándékba Barbarossa Frigyesnek. Az állatot ábrázolták a Képes Krónikában is (BÖKÖNYI 1994, 232.), ami arra utal, hogy az Árpád-kor nagy részében szereppel bírt, legalábbis a tatárjárásig minden bizonnyal. Utána az ország keleti kapcsolatainak intenzitása jelentősen csökkent. 78
